Szolgálat 24. (1974)

Eszmék és események - Teréz anya Ausztriában (R.)

anya nem ért németül, a megjelentek közül viszont kevesen beszéltek angolul.

A munkatársak találkozója 23-án du. 4 órára volt kitűzve. Amikor Teréz anya kékszegélyű fehér szárijában, zajtalan szandáljaival belépett, mindenki önkéntelenül fölemelkedett, és tapsban tört ki. Az első és mindvégig megmaradó, döntő benyomás: egészen olyan, amilyennek írásaiból és fényképeiről ismertük, de a személyes találkozás mégis hozzáad az eddigihez valami lényegeset. Olyan egyszerű ez a lényeg, hogy elfut a szavak elől. Csak érezzük: jó ennek az embernek a közelében lenni. Mi teszi ezt? A megviselt arcból derűsen sugárzó, csodálatos szemek? („Sohasem felejtem el sugárzó, sötét szemének pillantását, amellyel átfogott — írja a fogadására siető megbízott. — Az az ujjongó érzés fogott el, hogy egy nagyon nagy ember szeret.“) Szavainak nyugodt közvetlensége és az a mélységes meggyőződés, amellyel beszél? Mindez együtt is csak „közeg“: arról ad hírt, hogy itt olyasvalakivel találkoztunk, aki egészen átadta magát Isten és az emberek szeretetének. És jelenléte a csillagok zajtalan vonzásával biztat, hogy próbáljuk követni, kiki a maga módján.

A munkatársakhoz intézett szavai szokott gondolatkörében mozogtak: A szegények az emberiség reménye, hisz Isten szeretetünk szerint ítél majd meg mindegyikünket. Ezeket a szegényeket föl kell fedezni, meg kell ismerni, és személyes szolgálattal, személyes szeretettel segíteni rajtuk. Nemcsak anyagi nélkülözésről és segítségről van szó. „Nekem nem kell a pénzetek. A szíveteket adjátok a szegényeknek.“ A világ ma elsősorban a szeretet hiányától beteg és a szeretetre éhes. Hol keressük a szeretetre szorulókat? Mindenekelőtt — és ezt ismételten hangsúlyozta — közvetlen környezetünkben: a családban, a szomszéd magányos öregemberben, a munkahelyi kollégában. Egy jó szó, türelmes meghallgatás, egy szolgálat, egy mosoly: ezzel küld hozzájuk Isten, ezzel visszük nekik Istent. Egyszer amerikai professzorok megkérdezték tőle: hogyan éljenek, hogy az igazán keresztény élet legyen? Ezt felelte: „Mosolyogjatok egymásra.“ „Ez az életszentség: mosolyogni Istenre.“ Ez persze sokszor nem könnyű: „Előfordul, hogy azt kérdezik tőlem: Férjnél van? Igen — felelem. És néha nagyon nehéznek találom, hogy mosolyogjak az Uramra meg a nővéreimre.“ — Kérdések hangzanak el. Valaki még egy végső útravalót kér. Teréz anya Krisztus szavával felel: „Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.“ Majd közösen elmondjuk a munkatársak imáját. Teréz anya minden lapocskát sajátkezűleg dedikált: „God bless you.“

Minthogy Rómából érkezett, és aznap még nem volt misén, utána azonnal a kis kápolnába megyünk, ahol szentmisét mutatnak be. A hívők könyörgéseit a jelenlevők szabadon mondják; valóban „egyetemes" jellegükben visszatükröződik az összejövetel hatása. (Hogy Teréz anya ittléte mit jelentett azok számára, akik találkoztak vele, azt talán ez a mondat foglalja össze legjobban: „Jó keresztények minél nagyobb közösségévé akarunk lenni, mert van

80