Szolgálat 24. (1974)

Eszmék és események - Akit Isten legjobban szeretett (Weissmahr Béla)

belőlük, legalább mint kezdeményt, mintegy kiindulópontként. Mert hiszen a megváltó szeretet, amely őt minden bűntől megőrizte, minket is átölel, — és ha mi nem is részesülünk az istenanyaság kegyelmében, mégis valóban vérrokonai vagyunk Krisztusnak. Mi is „szívünkbe“ fogadjuk őt teljes valóságában az Oltáriszentségben. Szellemi értelemben pedig az Űr maga állította: „Aki megteszi mennyei Atyám akaratát, az nekem testvérem, nővérem és anyám" (Mt 12,50). És ha felismerjük Máriában az isteni szeretet különleges nyomait, és ezáltal hozzászoktatjuk szemünket az isteni szeretet működésmódjához, akkor magunkban is könnyebben és világosabban fel fogjuk ismerni ugyanezt az isteni szeretetet. Ez pedig nagyon fontos. Mert az igazi szeretethez connatural itas, a természetek benső hasonulása szükséges: Isten szeretetének felismerése nélkül nemigen vagyunk képesek az isten- szeretetre, másrészt pedig minél inkább szeretjük az Istent, annál inkább megismerjük és felismerjük az ő szeretetét.

2) így volt ez, így van ez Máriában is. A neki juttatott isteni szeretet különleges volta egészen különleges viszontszeretetet váltott ki belőle. Mi volt ennek konkrét megnyilvánulása? Tökéletes kitárulkozás, tökéletes kinyílás Isten felé, teljes készség, önmaga teljes átadása. És ennek a formulája roppant egyszerű: „Legyen nekem a te igéd szerint.“

A szeretette a felelet a viszontszeretet, de ezt a viszontszeretetet a legvilágosabban, a legfélreérthetetlenebbül és a legteljesebben meg lehet fogalmazni a szeretet említése nélkül: fiat, — ecce ego, mitte me (vö. Iz 6,8).

Mindez annyira egyszerű és világos, hogy itt nincs semmi elméleti probléma. Hiszen az egyetlen, amit a teremtmény valóban adni tud Istennek, a készsége, — de ez a készség egyszersmind minden is. És még sincsen problematikusabb, nincsen nehezebb, mint ezt következetesen megvalósítani. Mert mi ezt a fiatot nem tudjuk egyszersmindenkorra kimondani. Nem azért, mintha szándékunk szerint nem akarhatnánk magunkat véglegesen átadni Istennek. Ez nemcsak lehetséges, hanem szükséges is, — e nélkül önátadásunk nem lenne abszolút, nem lenne teljes, fenntartás nélküli. „De jure“ tehát Istennek kimondott „legyen“ szavunknak véglegesnek kell lennie. A baj csak az, hogy ez „de facto“ nem sikerül. Minden, új helyzetben, új körülmények között, az idő múlásával újra és újra ki kell mondanunk. Lehet ezt az önátadást bizonyos értelemben intézményesíteni is, és ez nagyon dicséretes. Ez történik pl. a fogadalmakban, ill. az evangéliumi tanácsok követésében: lekötjük magunkat Istennek. De ez nem ment fel attól, hogy mindennap újra ne kelljen kezdenünk a fiatért való harcot, amíg csak élünk.

Fájdalmasnak érezzük ezt? Nem baj. Amíg fáj, addig törekszünk. A tragikus nem az, hogy mindig újra ki kell mondanunk ezt a fiatot, — csak az lenne tragikus, ha abbahagynánk. Meg kell értenünk: Istert szeretetére nem tudunk egyszersmindenkorra választ adni: egész életünk minden napjának kell válasszá válnia.

72