Szolgálat 24. (1974)

Az egyház szava - Könnyű kereszténység? nehéz kereszténység? (VI. Pál pápa)

Evangélium igazi követői megtapasztalják. Azok viszont, akik a keresztény élethez való hűség kárára a könnyebbséget keresik, nehéznek, unalmasnak érzik ezt az életet, és követelését szinte természetellenesnek találják. Acélos bátorság és szeretetteljes önátadás szükséges ahhoz, hogy a keresztény megtapasztalja magában az Úr szavának teljesedését: „az én igám édes és az én terhem könnyű“ (Mt 11,30). Akkor nemcsak a lélektani törvény következtében (ez a törvény arra tanít, hogy semmi sem nehéz annak, aki szeret), hanem mindenekfölött az isteni kegyelem csodálatos és titokzatos segítő beavatkozása folytán élvezzük majd energiáink megsokszorozódását, és valóban átéljük, hogy könnyű Krisztust követni (vö. Jn 14,18; 2Kor 12,9; iKor 15,10 stb.). Újra át kell elmélkednünk a kegyelemről szóló teológiai tanítást, ha tisztában akarunk lenni azzal: micsoda kimeríthetetlen, közvetlenül rendelkezésre álló lehetőségeink vannak arra a nagy kísérletre, amely szándékunkban áll. Mi ez? Az igazi, zsinatutáni kereszténység megújulása korunkban. Az a buzdítás hangzik felénk, hogy ne féljünk (vö. Mt 10,28; Lk 12,52); szabad mernünk, kell mernünk.

Ezt a bízó és optimista látást nem hazudtolja meg a keresztény életnek egy másik, másféle szemlélete, amely megmutatja nekünk, hogy a keresztény élet egyben tele van nehézségekkel. Legyünk realisták: a keresztény élet, ha hitelesen akarjuk élni, nehéz dolog. Aki megpróbálná tagadni vagy pedig indokolatlanul megszüntetni ezt a nehéz oldalát, az eltorzítaná és talán el is árulná magának a keresztény életnek a hitelességét. Manapság teljes fejlődésben van, elméleti és gyakorlati síkon egyaránt, ez a kísérlet, hogy ti. a keresztény életét könnyűvé, kényelmessé, erőfeszítés nélkülivé tegyék.

Fontos, hogy ezen a ponton is világosan lássunk. Minden lehetőt meg kell tennünk, hogy megőrizzük a keresztény hitvallás sajátos szabadságát és örömét. Nem szabad súlyos és felesleges törvényekkel nehezítenünk (vö. Mt 23,4). önmagunkba és másokba bele kell öntenünk az igaz, tiszta, helyes, szent, szeretetreméltó, tisztességes, magasztos dolgok iránti kedvet, mint Szent Pál tanítja (vö. Fii 4,8), és a kedvvel együtt azt a könnyedséget, amellyel magatartásunkba is belevisszük mindezt. De éppen ezért meg kell lennie bennünk az abszolútum iránti érzéknek, hiszen ez az abszolút elem elejétől végig átjárja a katolikus vallási felfogást. Abszolút az igazságban: „igen-igen, nem-nem“, mondja az Evangélium (Mt 5,37; vö. Jak 5,12; 2Kor 1,17), nem engedi meg a kétellyel való szándékos kacérkodást vagy a szeszélyeinktől függő pluralizmus csalóka kényelmét; abszolút az erkölcs terén: az erkölcs nem tekinthet el az Istentől az emberbe oltott élettörvények követelményeitől (vö. Mt 5,17, és az egész hegyibeszédet; Róm 2,14); abszolút a megváltás művében, amely megkívánja tőlünk, hogy életünkben megvalósítsuk a szeretet legfőbb törvényét, ennek minden következményével: engedelmesség, teljes odaadás, engesztelés, áldozat (vö. Mt 22,36; Jn 12,24; 13,34, stb.). Ez a lényeges hűség Krisztushoz és keresztjéhez adja meg a

57