Szolgálat 24. (1974)
Tanulmányok - Szabó József: Albert testvér, Krisztus torzóinak restaurátora
tel. Chmielowski örökrészének eladásából csinos összeget kap, és boldogan készül, hogy nagyobb szállást szerez védenceinek. De Isten gondolata más. Megengedi, hogy egyikük kirabolja, s ráadásul összetörje a műlábát, hogy ne tudja üldözni. Amit persze amúgy sem tett volna meg. Jó leckének vette a történteket, s haláláig szenvedélyesen ragaszkodott a teljes szent- ferenci szegénységhez. A nyomorultakat el kell látni. Nappal fest — egyre lázasabb tempóban, hiszen ez hozza a kenyeret —, éjjel a koldusok után jár, esténként pedig a város legelőkelőbb családjait látogatja, segítséget keresve, reformeszméit fejtegetve. Ezeket foglalja össze abban a kis harmadrendi kézikönyvben is, amelyet 1887-ben kiad. Kemény bírálattal illeti a korabeli lengyel harmad- rendet, amely primitív jámborkodók társulatává süllyedt, holott az lenne a feladata, hogy a szociális eszményt testesítse meg az Egyházban és a világban. Albert testvért felbátorítja XIII. Leó pápa akkoriban megjelent körlevele (Auspicato), amely hasonló gondolatokat hangoztat. Könyvecskéjében leleplezi az önzés minden fajtáját: egyéni, családi önzést, nemzeti sovinizmust, az emberiség üres szavakban megnyilvánuló „szeretetét“. Korunk — hirdeti bámulatos éleslátással — „a közösség fázisába“ lépett. Isten, Jézus Krisztus „a felebarát szentségében“ van jelen. Hogyan számíthatnánk balsorsunkban Isten irgalmára, ha mi nem vagyunk irgalmasak testvérünk iránt? Hangja nem marad pusztába kiáltó szó. összefog hasonló gondolkodású társakkal, beiratkozik a Szent Vince-konferencia tagjai közé. És közben fájdalmasan érzi, hogy mindaz, amit tenni képesek, csak egy csepp a nyomorúság tengerében. Elképzelései sokkal inkább illenének a mába, mint a maga korába. Ez a hálátlan kéregető a szegények segítését nem jótékonykodásnak, hanem kötelességnek tartja. „A társadalom nem tagadhatja meg tagjaitól a munkához való jogot, amely hajlékot és kenyeret biztosít nekik. Ha ezt a kötelességét nem teljesíti, akkor az irgalmasságnak kell a helyébe lépnie.“ A problémát azonban ilyen „nyugtátokkal“ nem oldottuk meg igazán. Ez a különben oly szelíd és tartózkodó stílusú ember a szeretet karikatúráit ostorként pattogó szavakkal ítéli el. A legtöbb emberbaráti vállalkozás szerinte „az evangélium szemérmetlen torzképe és szemtelen, alattomos csel.“ „Töltsétek meg reformjaitokat ismét az Evangélium szellemével, ha nem akarjátok, hogy terméketlenek maradjanak! Hát nem elegendők meggyőzésünkre a történelem tanulságai?“ A nyomor lealacsonyította emberi személy méltóságát csak az igazságosan elosztott munka állíthatja helyre. Albert testvér a munka valóságos misztikáját vázolja fel. Nemcsak kenyérkeresetnek tekinti, hanem erkölcsi tényezőnek, természetes aszkézisnek, a megváltás eszközének, az emberi haladás legkiválóbb tényezőjének. „A világ jövője tőlünk függ!“ Aki mindennapi munkájában nemes szándéktól indíttatva fárad, az az Úr derék útegyengetője, akkor is, ha nem tud róla. Fiainak pedig majd a tudatos áldozatként vállalt munkát adja feladatul: megszentelődést a munkában, a munka által. Világos 4 49
