Szolgálat 24. (1974)

Tanulmányok - Löffler Mária: Hetvenhétszer

Az^elsg természetesen az emberi természetben rejlik. Ha az embert megbántják, az fáj. Vérmérséklete szerint ilyenkor vagy megsértődik, vagy visszahúzódik, vagy haragra lobban, esetleg megmondja a magáét, visszavág, sőt bosszút áll. Van, aki meggyűlöli a másikat, engesztelhetetlen marad sokáig, talán haláláig, vagy örökké felhánytorgatja a múltat kibékülés után is.

Ez a természetes reakció. Jézus azonban azt mondta: „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes“ (Mt 5,48). Már pedig Isten ki- engesztelődik, megbocsát, visszafogad. Az egyik legszebb példabeszéd a tékozló fiú története: a valóban bűnös, könnyelmű, lusta, hálátlan fiút apja nem küldi el, nem utasítja ki, nemcsak a cselédei közé fogadja vissza, ahogy az kéri, hanem fiaként: teljesen elfelejt mindent. Isten, mint a jó Pásztor, keresi a bűnöst, és mint a jó atya, megbocsát. Nem egyszer-kétszer, hanem hetvenhétszer. Minden gyónásban. Nemcsak megbocsát: eltörli, vagyis a maga részéről „meg nem történtnek tekinti“ a bűnt. „Ha bűneitek olyanok is, mint a skárlát, fehérek lesznek, mint a hó; és ha olyan vörösek is, mint a bíbor, fehérek lesznek, mint a gyapjú“ (Iz 1,18). Mi olyan könnyen használjuk a „megváltás“ szót. De végiggondoljuk-e, mit jelent? Meggondoljuk-e, lobbanékony, könnyen haragvó emberek, hogy senkit sem bántunk meg annyiszor, mint Istent, és ő kiszabadít, „megvált“ a sértésnek ebből a tragikus állapotából? Valahogy már olyan természetesnek vesszük, hogy Isten megbocsát, hogy talán nem is értékeljük igazán. Pedig hát

Ha felrovod, Uram, a vétkeket,

Fölség, van-e aki megállhat? (130.zsoltár)

Mintha a Miatyánkot csak addig imádkoznánk: „Bocsásd meg a mi vétkeinket." A folytatása, amelyet pedig Jézus a Máté-evangélium szerint külön is kiemelt (6,14-15), elmarad: „miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek." Pedig már az igazságosság jogán is megkövetelheti Isten, hogy megbocsássunk másoknak. Vagy nem találjuk-e természetesnek a „szívtelen szolga" példabeszédében az úr felháborodását? ö roppant adósságot engedett el szolgájának, az pedig nem volt hajlandó szolgatársa nevetségesen kicsiny adósságát elengedni. „Az úr haragjában átadta őt a poroszlóknak ... így cselekszik veletek mennyei Atyám is, ha mindenki szívből meg nem bocsát felebarátjának“ (Mt 18,34-35).

Egy másik ok, amiért keresztény emberek nehezen bocsátanak meg, gyakran éppen a nevelés. Ha komolyan vesszük a nevelést, akkor nem engedhetünk meg mindent a gyermeknek, és el kell ítélnünk a helytelen magatartást. Nem engedhetjük meg például, hogy olyan pajtással barátkozzék, akitől rosszat tanul. Sőt úgy látszik, könnyebb a gyermeket a jóra szoktatni, ha nagyon erősen elítéljük a rosszat. A gyermek azonban nem tud elvontan gondolkozni, és nagyon hajlamos az ítélkezésre. Nemcsak1 a bűnös magatartást ítéli el, hanem hibás pajtásait is rögtön a „pokolba juttatja“. (Osztályok néha képesek teljesen kiközösíteni egy-egy gyermeket, aki feltűnik maga42