Szolgálat 23. (1974)
II. Újszövetség - Zalotay József: Hálaadás, kegyelem és a szentek közössége (2Kor 1,3-11)
vagytok, nemcsak jog szerint keresztségtek által), azért a vigasztalásban is részesülnötök kell“. Nem azért, mert ez így méltányos, hanem mert a szenvedés a vigasztalás, ha megértjük a lényegét. A hitigazság mélyebb értelme tehát az, hogy Krisztus „okozza“ az üldözést, mert őt üldözik a keresztényben, s Krisztus maga a vigasztalás, amikor a keresztény rádöbben erre a misztériumra. Ha Pál szenvedéséről és életveszélyéről képet akarunk alkotni magunknak, elolvashatjuk az Apostolok Cselekedetei második felét. De első kézből való forrásunk is van. Maga Pál írja le szenvedéseit ebben a levélben (11,22-33). Ennek az efezusi megpróbáltatásnak az igazi borzalma nem a fizikai, hanem a teológiai megkísértetés. Tudjuk, hogy Pál valószínűleg úgy értelmezte apostoli hivatását, hogy Krisztus visszatérte előtt a római birodalom minden nagyobb tartományában keresztény közösségeket kell létrehoznia, hogy így az egész világnak legyen alkalma a megtérésre. Ha Efezusban meghal, akkor a világ, az ő világának nyugati fele hithirdetés nélkül marad az ítélet napjára. Görög szavainak dermedt borzalmából nem halálfélelem árad, hanem önfelismerésének megdöbbenése, ő, aki az élet Istenének, a halottakat feltámasztó Istennek apostola, gyengeségében halálra mert gondolni, mielőtt még munkáját befejezte volna; vagy ami még rosszabb, elhitte, ha csak egy percre is, hogy Isten félbehagyatja a missziót. Ennek a halálgondolatnak ártatlan változata a filippiekhez írt vallomás (1,24), legnagyszerűbb, önfeláldozó paradox remeke meg az, hogy népéért még Krisztustól is elszakadna, akár kárhozatban is (Rom 9,3). Pál szenvedélyes szavait itt nem lehet egyszerűen szóról-szóra lefordítani. Nem azt mondja: „elfogadtuk a halálos ítéletet“ (mintha az erény lenne), hogy ne magunkban bízzunk, mert hiszen „saját kárán tanul az ostoba“. Ezt mondja: „elfogadtuk a halálos ítéletet“ — s ezzel hűtlenné váltunk hitünkhöz. Itt ugyanis nem másokért halt volna meg, hanem úgy értette helyzetét, mintha Isten is elhagyta volna. Hogy tényleg erre gondolt, az a 9-10. vers szenvedélyes rapszódiájából csendül ki, mint legyőzött kísértés. Amíg diktálja az „apokrima tű thanatú eszhéka- men“-t, amíg az íródeák írja, Pálnak van ideje átlátni, hogy mennyire nem méltó keresztényhez ez a „józan, reális helyzetismeret“, s hogy mennyire nem ismeri az Istent. Az igaz Isten, azaz az igazi isteni szándék felismerésének eredménye az, hogy a következő mondatokban nem tud betelni a helyes isteni igék ismétlésével: feltámaszt, megszabadít, remélek Benne, hálát adok neki, ti is hálát adtok. Ennek a misztikus istenélménynek az eredménye az is, hogy nem mer cselekvő igét használni, amelynek tárgya az Isten kellene hogy legyen, hanem így mondja: eukharisztété: hála adassék, általatok, értem . . . Aki „magában bízik“, ezzel a önbizalommal mondja ki a halálos ítéletet. Pál tudja, hogy a legnagyobb bűn az, hogy „magunkban bízunk“. Ezért nem 85
