Szolgálat 23. (1974)

II. Újszövetség - J. Kürzinger: Ananiás megbízatása (Csel 9,10-12)

milyen gyakran és sürgetően beszél majd ez az ember leveleiben az imádság erejéről és sürgető voltáról.

De nem vigasztalanul feküdt Saul a sötétben ez alatt a három nap alatt. Egy látomás tárult a vak elé. „Látott egy Ananiás nevű férfit, ahogy belép hozzá és ráteszi kezét, hogy visszanyerje látását.“ Ez a mondat kissé különösen ékelődik a szövegbe. Nem világos, hogy még az úrnak Ananiáshoz intézett szavaihoz tartozik-e, vagy a szerző önálló kiegészítő megjegyzése. Mindkettő lehetséges. Ha a mondat még az úr szava, akkor az lehet az értelme, hogy ezzel biztatja Ananiást a számára érthetetlennek tűnő feladat teljesítésére, hiszen Sault a látomás már előkészítette rá. Ha pedig — ez talán valószínűbb — a szerző megjegyzésének tartjuk, akkor azt jelentené, hogy Sault egy látomás már Ananiás megbízatásának pillanatában vigasztalóan előkészíti az elkövetkezendőkre.

Ananiás így felelt: „Uram, sokaktól hallottam, hogy ez az ember mennyit ártott szentjeidnek Jeruzsálemben. Itt pedig megbízatása van a főpapoktól, hogy bilincsbe verjen mindenkit, aki segítségül hívja a nevedet.“ Az úr ezt válaszolta neki: „Menj csak, mert eszközömül választottam, hogy megismertesse nevemet a pogány népekkel, a királyokkal és Izrael fiaival. Megmutatom majd neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.“ (Csel 9,13-16)

Ananiás érzi, milyen hallatlan ez a megbízatás. Csak ellenvetéséből látszik meg igazán, a kegyelemnek mekkora művét készül végrehajtani Isten terve. Ami az emberi gondolkodás számára felfoghatatlannak tűnik, azt Isten szabadon intézkedő szeretete és gondviselése véghez tudja vinni. Az apostol minden érdeme nélkül kap meghívást, sőt mindannak ellenére, ami érdemnek számíthatna. Akit így karolt fel az isteni könyörület nagylelkűsége, mint őt, az azután hivatott és képes arra, hogy olyan tisztán és nagy erővel hirdesse Isten üdvözítő akaratát, amint a páli levelek üzenetében oly egyedülállóan cseng felénk.

Sault a híre megelőzte Damaszkuszban, és rémületbe ejtette az ottani keresztényeket. Ananiás szavaiból érezzük ezt. Szenteknek mondja Jézus tanítványait. 9,32 is „a liddai szenteket“ említi. Igen gyakran olvassuk ezt a szót az apostol leveleiben. Mi, akik kereszténységünket sokszor csak külső megkülönböztetés és pusztán jogi rend szempontjából nézzük, képesek vagyunk-e vajon még felfogni, mit jelent az, ha a keresztényeket „szenteknek“ nevezik? A kereszténység lényegét fejezi ki ez a szó. A keresztényeknek ez a szentsége Jézus titkában és az ő nevére való megkeresztelésben rejlik, a keresztség szentségében őmel- lette tesznek vallomást. „Akik segítségül hívják a nevedet“ — így nevezi őket következésképpen Ananiás, és mi ennél a kijelentésnél visszagondolunk a pünkösdi tudósításban álló Jóél-idézetre: „Mindaz, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül“ (2,21). ,

78