Szolgálat 23. (1974)

II. Újszövetség - M. L. King: Cselekvő szeretet (Lk 23,34)

és a „van“ között az ember földi zarándokútjának egyik tragikus mozzanata.

De Jézus életében a szakadékot áthidalva találjuk. Soha a történelem folyamán nem volt fönségesebb példája szó és tett egyöntetűségének. Galilea napos falvaiban Jézus nagy átérzéssel beszélt a megbocsátásról. Ez a furcsa tanítás fölébresztette Péter kutató elméjét. „Hányszor vétkezhet ellenem felebarátom — kérdezte —, hogy megbocsássak neki? Talán hétszer?“ Péter törvény és statisztika szerint akart eljárni. De Jézus azzal felelt, hogy a megbocsátásnak nincs határa. „Mondom neked, nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer“ (Mt 18,21-22). Más szóval: a megbocsátás nem mennyiség, hanem minőség kérdése. Nem bocsáthat meg az ember négyszázkilencvenszer anélkül, hogy a megbocsátás ne váljék szokásává. A megbocsátás nem alkalmi tény, hanem állandó magatartás.

Jézus arra is intette követőit, hogy szeressék ellenségeiket/ és imádkozzanak azokért, akik megvetéssel bánnak velük. Ez a tanítás úgy hangzott sok hallgatója fülében, mint idegen országbeli furcsa zene. Fülük nem volt ráhangolva az ilyen megdöbbentő szeretet hangnemére, őket arra tanították, hogy szeressék barátaikat és gyűlöljék ellenségeiket. Életüket a jóvátétel keresése szabta meg a „szemet szemért, fogat fogért“ tiszteletreméltó régi elve alapján. Jézus azonban arra tanította őket, hogy csak ellenségeik teremtő erejű szeretete által lehetnek mennyei Atyjuk gyermekei, és hogy a szeretet és megbocsátás a szellemi érettség föltétien követelményei.

Most eljött a nagy próba pillanata. Krisztus, Isten ártatlan Fia kínos agóniában vergődik a magasba meredő kereszten. Van-e helye itt szeretetnek, megbocsátásnak? Hogy viselkedik most? Mit mond? Fön- séges fényben tör elő a felelet a kérdésre. Jézus fölemeli töviskoronás fejét, és kozmikus méretű szavakkal kiáltja: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.“ Ez volt Jézus legnagyobb órája; ez volt az ő mennyei felelete a sorssal való földi találkozóján.

Ennek az imádságnak a nagyságát akkor érezzük meg, ha szembeállítjuk a természettel, amely személytelen szerkezete célosságának foglyaként nem bocsát meg. Az útjában vad orkántól meglepett ember halálos aggodalmú esdeklésére, vagy az állványról lezuhanó építőmunkás borzadó sikolyára a természet csak hideg, derűs, szenvtelen közönnyel válaszol. Mindig tiszteletben kell tartania szilárd, változ- hatatlan törvényeit. Ha ezeket a törvényeket megsértik, nincs más választása, mint hogy kérlelhetetlenül tovább kövesse egyforma ösvényét. A természet nem bocsát, nem bocsáthat meg.

Vagy állítsuk szembe Jézus imáját az ember lassúságával a megbocsátásban, vagy a társadalommal, amely még kevés'bé kész megbo72