Szolgálat 23. (1974)

I. Ószövetség - E. Haag: Keserves a prófétai hivatás (Jer 15)

Jeremiás egy embernek sem hitelezője vagy adósa. Ennél a kijelentésnél a próféta bizonyára egy szólásmondást használ föl, amelyről könnyű belátni, milyen mély életigazság; hiszen sehol sem keletkezik hamarabb civódás, mint pénzügyekben, s ilyenkor a barátságnak is egy-kettőre vége. De Jeremiás nem ilyen. Idegen tőle minden önzés, minden nyerészkedés, minden törtetés a felebarát kárára. Becsületesen vallhatja, hogy csak prófétai hivatása járt az eszében, és eközben még ellenségeiért is közbenjárt Istennél. Mégsem akar róla senki sem tudni. Elátkozzák, mintha ő lenne az országot és a népet ért minden szerencsétlenség oka.

Szenvedélyesen hangzik fel Jahve előtt a próféta ártatlansági vallomása: Te tudod! Isten a tudója, hogy csak megbízatását teljesítette, tehát ártatlan abban, hogy a nép örvendező fogadtatás helyett gyűlölködő elfordulással sújtja. így hát Jahvéhoz fordul, aki prófétává tette, és ezzel ilyen helyzetbe hozta. Az üldözőin való bosszúállás kérelme a keresztény olvasó számára zavaró tökéletlenségként hat. De ez a benyomás nem helyes. Mert akkoriban a bosszú jogi intézmény volt, szükséges az igazságos rend fenntartására. Bosszút állni ezt jelenti: helyreállítani a megzavart rendet a vétkes megbüntetése és a jogtalanul üldözött ártatlanságának megmutatása által. Ebben az értelemben kéri itt Jeremiás, hogy Jahve vegye pártfogásába. A helyzet félreismerése lenne tehát, ha kérését csupán aljas bosszúvágy kitöréseként ítélnénk meg. A valóságban a prófétának Isten dicsősége és igazságossága a fontos, hiszen az ő üldözői ugyanakkor Jahve ellenségei is, és a próféta nem önmagáért, hanem Jahvéért viseli az üldözés gyalázatát.

Ebben a pillanatban, közvetlenül az előtt, hogy Isten a próféta létéről vagy nemlétéről fog dönteni, Jeremiás mégegyszer vallomást tesz prófétai hivatása mellett, olyan szavakkal, amelyek ritka mélységű bepillantást nyújtanak ennek a férfiúnak nehéz hivatalához való benső viszonyába. Ha Jahve szavaira akadt, az volt az eledele. Isten igéjének befogadása olyan szükséges életműködés volt számára, mint a táplálkozás. Az Istennel való közösség, az ő igéjének szolgálata derítette föl életét, az adott neki gyarapodást. Jézus szavai jutnak eszünkbe: az az ő eledele, hogy a mennyei Atya akaratát tegye és teljesítse annak művét (Jn 4,34). Jellemző az a tartózkodó mód is, ahogyan Jeremiás itt a kinyilatkoztatásban való részesedésről beszél: „Ha beszédeidre akadtam ..." Eltérően a hivatásos prófétáktól, akiket olyan élesen bírált (vö. 14,14), Jeremiás világos tudatában van annak, hogy az isteni szó énjén kívülálló tekintély, olyan valóság, amely nem belőle származik, hanem reászakad, megragadja, és közelebbről le nem írható titok lebeg körülötte. (Ezekielnél és majd a Jelenések könyvében az evésnek ez a képe fogható valósággá lesz: a próféta lenyeli az Isten szavát tartalmazó könyvtekercset: Ez 2,8-3,3; Jel 11,8-11.)

4

49