Szolgálat 23. (1974)
I. Ószövetség - E. Haag: Keserves a prófétai hivatás (Jer 15)
Jeremiás tudta, hogy egész embervoltával Jahve szolgálatában áll (vő. 1,5), és teljes szívéből igent mondott erre a szolgálatra. De voltak az életében olyan órák is, amikor a prófétának egyedül Istenre irányított tekintete az emberek és az ő életörömük felé fordult. Olyankor az Istennel való közösség emléke ragyogó napsugárnak tűnt, amely fel-felcsillan, de a kétségbeesés árnyéka hamarosan újból elhomályosítja. Ha arra gondolt, mi mindent kellett odaadnia hivatásáért, hogy Jahve prófétájaként egész másképpen éljen, mint a többi ember, akkor elfogta az elnyomott vágyakozás a vidám társasélet, a barátság után, és fájdalmasan érezte a magányt, az emberi társadalomból való kiközösítettséget. De őrajta Jahve keze van! A kifejezés azt a kényszerítő erőt mutatja, amellyel az istenség hatalmába keríti az embert (vö. íz 8,11; Ez 1,3; 3,14-22; 8,1). Prófétai megbízatása következében Jeremiást Jahve haragja tölti el (vö. 6,11). Semmi mást nem lát, csak szerencsétlenséget és ítéletet. így közte és a nép között válaszfal emelkedik. Mert senki sem akar Isten haragjának követével barátkozni. Jeremiás tehát felpanaszolja, milyen elviselhetetlen feszültségbe sodorta hivatása, hogy Jahve prófétája legyen. A feszültség prófétai szolgálata és egészséges természete között áll fenn: az egyik Isten oldalára állítja, szembe az emberekkel, a másik erősen vonzza feléjük. Mindez mintegy testi fájdalommá sűrűsödik benne, amelynek soha sincs vége, olyan, mint a mindig nyitott, gyógyíthatatlan seb. Jeremiás elérkezett a kétségbeesésig; nem tud tovább látni fájdalmánál. Megfeledkezik az Isten iránti köteles tiszteletről, és igazságtalanná válik: azt hányja szemére Istennek, hogy megbízhatatlan! Olyanná lett számára, mint az elapadó patak, amelynek életadó vize éppen akkor szárad ki, amikor a legnagyobb szükség lenne rá, ti. nyáron. Fellépése kezdetén Jeremiás a népek bálványait repedt ciszternáknak nevezte, amelyek nem tartják meg a vizet (2,13). Most ő teszi ugyanezt a szemrehányást Istennek, és ezzel saját szavainak ítélete alá kerül. Miután a próféta panasza a mélyponthoz érkezett, rémülten ismeri fel, hová ragadta életuntsága. De mégsem egyszerűen az önmagára eszmélés és az értelem szava jut most túlsúlyra benne, hanem Istenének hangja. Az énen kívül eső valóságból érkezik Jahve rendreutasítása, és ennek iránya egészen más, mint az imádkozó kívánságai. Jahve feleletében feltűnő, hogy egyetlen hanggal sem tér ki a próféta szemrehányásaira. Isten nem igazolja magát, mint valami ember; nála nincs vita. Látszólag keményen és könyörtelenül cseng a megtérésről beszélő szó, ami a prófétai hivatás további gyakorlásának feltétele. És mégis nagy vigaszt rejt ez a szó: hiszen az, hogy Isten lehetővé teszi a bűnös ember számára a megtérést, már kegyelmének műve. A magáról megfeledkezett próféta számára is lehetséges az újrakezdés, 50