Szolgálat 23. (1974)

I. Ószövetség - E. Haag: Keserves a prófétai hivatás (Jer 15)

Jeremiás tudta, hogy egész embervoltával Jahve szolgálatában áll (vő. 1,5), és teljes szívéből igent mondott erre a szolgálatra. De vol­tak az életében olyan órák is, amikor a prófétának egyedül Istenre irányított tekintete az emberek és az ő életörömük felé fordult. Olyan­kor az Istennel való közösség emléke ragyogó napsugárnak tűnt, amely fel-felcsillan, de a kétségbeesés árnyéka hamarosan újból el­homályosítja. Ha arra gondolt, mi mindent kellett odaadnia hivatá­sáért, hogy Jahve prófétájaként egész másképpen éljen, mint a többi ember, akkor elfogta az elnyomott vágyakozás a vidám társasélet, a ba­rátság után, és fájdalmasan érezte a magányt, az emberi társadalom­ból való kiközösítettséget. De őrajta Jahve keze van! A kifejezés azt a kényszerítő erőt mutatja, amellyel az istenség hatalmába keríti az embert (vö. íz 8,11; Ez 1,3; 3,14-22; 8,1). Prófétai megbízatása követ­kezében Jeremiást Jahve haragja tölti el (vö. 6,11). Semmi mást nem lát, csak szerencsétlenséget és ítéletet. így közte és a nép között vá­laszfal emelkedik. Mert senki sem akar Isten haragjának követével barátkozni. Jeremiás tehát felpanaszolja, milyen elviselhetetlen feszült­ségbe sodorta hivatása, hogy Jahve prófétája legyen. A feszültség pró­fétai szolgálata és egészséges természete között áll fenn: az egyik Isten oldalára állítja, szembe az emberekkel, a másik erősen vonzza feléjük. Mindez mintegy testi fájdalommá sűrűsödik benne, amelynek soha sincs vége, olyan, mint a mindig nyitott, gyógyíthatatlan seb. Jeremiás elérkezett a kétségbeesésig; nem tud tovább látni fájdal­mánál. Megfeledkezik az Isten iránti köteles tiszteletről, és igazság­talanná válik: azt hányja szemére Istennek, hogy megbízhatatlan! Olyanná lett számára, mint az elapadó patak, amelynek életadó vize éppen akkor szárad ki, amikor a legnagyobb szükség lenne rá, ti. nyá­ron. Fellépése kezdetén Jeremiás a népek bálványait repedt ciszter­náknak nevezte, amelyek nem tartják meg a vizet (2,13). Most ő teszi ugyanezt a szemrehányást Istennek, és ezzel saját szavainak ítélete alá kerül. Miután a próféta panasza a mélyponthoz érkezett, rémülten ismeri fel, hová ragadta életuntsága. De mégsem egyszerűen az önmagára eszmélés és az értelem szava jut most túlsúlyra benne, hanem Iste­nének hangja. Az énen kívül eső valóságból érkezik Jahve rendreuta­sítása, és ennek iránya egészen más, mint az imádkozó kívánságai. Jahve feleletében feltűnő, hogy egyetlen hanggal sem tér ki a próféta szemrehányásaira. Isten nem igazolja magát, mint valami ember; nála nincs vita. Látszólag keményen és könyörtelenül cseng a megtérésről beszélő szó, ami a prófétai hivatás további gyakorlásának feltétele. És mégis nagy vigaszt rejt ez a szó: hiszen az, hogy Isten lehetővé teszi a bűnös ember számára a megtérést, már kegyelmének műve. A magáról megfeledkezett próféta számára is lehetséges az újrakezdés, 50

Next

/
Thumbnails
Contents