Szolgálat 23. (1974)

Belon Gellért: A rejtett beszédű Szentírás

kedvük szerint bántak az emberek“ (Mt 17,12), és ahogy a kereszten mondta a zsoltáros víziójában: meg tudom számolni minden csontomat, úgy lehet ízekre szedni, szaggatni-szabdalni a Szentírás szavait és szövegeit: hitelétől megfosztani, mint Jézust, és élettelenné tenni.

Jézus sorsa teljesedik be szavaiban is. Nem lehetett könnyű neki, aki isteni bölcsességében az eszméknek és gondolatoknak kristálytiszta szemléletében élt, az alázat, az egyszerűség és szegénység homályait elvállalni és megvalósítani beszédében. Néha mintha küzdene önmagával, mintha válogatná a szavakat és képeket, hogy ne a neki természetes világossággal és sodró éllel mondja szavait. Sokan csak egyszerű szónoki kérdést látnak abban a fel-felhangzó kérdésben: „Mihez is hasonlít az Isten országa? Mihez is hasonlítsam?“ — majd egy mondattal később ismét: „Mihez hasonlítsam az Isten országát?“ (Lk 13,18-20) Nem lehet ezekből a kérdéshalmozásokból kiérezni az önmagával küzdő Istenember viaskodásait, hogy „amit hirdetek, úgy hirdessem, amint az Atya mondta nekem“ (Jn 12,50)?

A rejtett beszéd teológiája

Ha Jézus, még emberi adottságai ki nem használásának árán is, vállalta a kinyilatkoztatásnak rejtett formájú közlését csak azért, mert ezt az Atya akarta, fel kell vetnünk a kérdést, hogy miért akarhatta ezt az Atya? És itt torkollik bele eszmélkedésünk az üdvökonómiai rendbe: szenvedő Fiával szerzi a megváltást, aki tehát „nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjék, hanem szolgai alakot fölvéve kiüresítette önmagát . . . megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig“ (Fii 2,6). Ennek az alapelvnek kell érvényesülnie az eszmeközlés vonalán is. És ez úgy érvényesül, ahogy most kezünkben van a Szentírás, Mert azok a homályok, sza- kadozottságok, rögtönzöttségek, véletlenségek, „ijesztően rendszertelen“ és hiányos közlések nem szerkesztési hibák és az első hallgatók ősközösségének emlékezési kihagyásai, hanem az Atyától végiggondolt isteni mű, amely éppen ott és éppen azzal tud nagyot alkotni, ahol az emberi erők szinte csődöt mondanak. „Lerontom a bölcsek bölcsességét, s az okosak okosságát meghiúsítom“ — idézi szent Pál Izaiás prófétát annak bevezetésére, amivel Isten eljárását ábrázolni akarja. És jó lenne ezeket a hitéletünk tengelyében lévő szavakat helyesen értelmezve a világ elé tárni. Hiszen ezekben a mondatokban nem arról van szó, hogy a tudomány és az ész használata fölösleges, hanem arról, hogy elégtelen. És ha legnagyobb tudósaink a múltban is, a jelenben is mertek vallomást tenni a tudós tudatlanságról, mi is bátran vállalhatjuk szent Pállal: „Mivel ugyanis a világ a maga bölcsességével nem ismerte föl Istent isteni bölcsességében, úgy tetszett Istennek, hogy

20