Szolgálat 22. (1974)

Eszmék és események - A gyónás (Franz Löwenstein)

nem olyan nagyon rossz, amilyennek láttam, hiszen Isten tudja, hogy nehéz dolgom volt, és nem voltam egészen rosszakaratú. Mindenesetre jó az, ha Istenre bízom magam, és akkor már nem kell tovább ragaszkodnom ernyedt csüggedésemhez.

De mi a bánat célja? Nyilvánvalóan a javulás. „Meg akarok javulni és soha többé nem vétkezni“ — mondja az imakönyv. De éppen ez ejt minket kétségbe a gyónás körül: hazugságnak érezzük, mert tudjuk, hogy megint bűnbe esünk. Tehát a bánat célja talán mégsem egyszerűen saját erkölcsi fellendülésünk? A gyóntató a keresztény bánat lényegét legmélyebben akkor tapasztalja meg, amikor legnyomorultabb gyónóival érintkezik, a reménytelenül részegesekkel, a kábítószerek vagy a szex rabjaival. Egyszer egy igen tehetséges és mélyen vallásos fiatalember járt hozzám. Csaknem hétről- hétre történt valami szörnyűség, s mindig újból ott térdelt előttem, hogy a feloldozást kérje. Egyszer azt mondtam neki: „Egy veszedelem áll előtted és egy lehetőség. A veszedelem az, hogy megelégeled, hogy mindig idejöjj, azt mondod magadban: hát ha disznó vagyok, az is akarok maradni. De van egy olyan esélyed is, amilyen kereszténynek csak ritkán: egészen felfoghatod, hogy egyáltalában nem hagyatkozhatsz magadra és a jellemedre, hogy csak egyetlen kilátásod van: fenntartás nélkül Isten irgalmára és erejére bízni magad. így igazi keresztény, nagy keresztény lehetsz.“ Ez-e hát az igazi bánat lényege: hagyni minden önelégültséget, sőt minden önbizalmat, és „minden reményt az Úrba vetni“? Erre gondolt Pál, amikor azt írta: „Ha gyenge vagyok, akkor vagyok erős“, és csak azután: „Mindent megtehetek abban, aki engem megerősít“? — Azt hiszem, az ilyen bánat bátorságot, alázatot és kegyelmet igényel, de megvan a hatása is, annak számára is, aki „mindig ugyanazt gyónja“.

2. Gyakorlati útmutatások

Itt csak néhány megjegyzésre van módom. Különben nem lenne se vége, se hossza ennek a résznek, és mégsem illenék rá mindenkire.

Milyen gyakran? A gyónás tudvalevőleg csak akkor kötelező, ha az Istennel való szakítás kényszerít rá. De ha nem a kötelességről van szó, hanem a jobbik útról? Sokan meg fogják érteni, ha így fogalmazom: minden jó gyónás után „az erény parabolavonala“ fölfelé tart, majd rövidesen egy kicsit lefelé hajlik; azután eljön a pont, ahol meredeken zuhanni kezd. Itt lenne értelme a következő gyónásnak, nem pedig akkor, amikor már megint nyakig ülünk a régi gödörben. Hogy ez a pont mikor következik el, az mindenkinél más és más, és különböző szakaszainkban is más, de sajátmagát illetően az ember elég pontosan tudja, és ez után igazodhatik.

A lelkitükör szerinti lelkiismeretvizsgálat alig lehet több első indításnál, gyakran pedig eltussolása az igazi kérdéseknek. Mindig más- és másképpen kell kérdeznünk (pl.: Isten-e a fő számomra? önző vagyok-e családban? szolgálat-e munkám?), és egész váratlan mélységeit fogjuk föl71