Szolgálat 22. (1974)

Eszmék és események - A gyónás (Franz Löwenstein)

fiú példabeszédét, csak azt a következtetést vonhatjuk le: a bűnöst Isten esztelenül szereti. Ha a gyónáskor Lk 15,20 istenképe lebeg előttünk, az az atya, aki éjjel-nappal kémlel elzüllött fia után, aki elébe siet, és a fiú bűn- vallomását ölelésébe fullasztja, aki egyetlen pillanatig sem képes rongyai szégyenében hagyni, és ünnepi lakomát kell tiszteletére ülnie: elzárkózha- tom-e akkor félelmemben?

2. B ű n . De nem úgy hangzik-e mindez, mint a bűn ártalmatlannak tartása, amire manapság annyira hajiunk? Nem lelkipásztoraink pedagógiai trükkje-e a bűnnel való ijesztgetés? Az egész ó- és újszövetség más nyelvet beszél, legmegrendítőbben a kereszt titkában: Isten, a bűnöst szerető Isten, a legkisebb bűnt is iszonyatos komolyan veszi; Isten gyűlöli a bűnt. Hogy fér ez össze? Csak az az igazság-e a felelet rá, hogy Istenben egybeesik minden ellentét, igazságosság és irgalom? Azt hiszem, emberileg érthetőbben is megfogalmazhatjuk a választ: Isten azért gyűlöli a bűnt, mert a bűnöst szereti. Emberek között sem azt találja szíven mulasztásunk, akinek közönyös vagyok. Nem az idegen, hanem az anya, a jegyes rendül meg, ha szabadjára engedem magam és lesüllyedek az aljasságba. Minthogy Isten abszolút módon szeret engem, nem tűrhet el semmit sem, ami engem lehúz. Mi emberek, akik magunk is bűnösök vagyunk, el kell hogy tűrjük a többiek vétkeit, azt mondhatjuk: „borítsuk rá a feledés fátylát“. Isten szentsége, Isten igazságossága, amely „semmi tisztátalant nem enged be“ a mennybe (Jel 21,27), legmélyében nem más, mint az ó szeretete, amely nem engedheti, hogy kisebb legyek annál, amilyennek ő lát és szeret. — Ez a belátás kérdésessé teszi a bűnnek azt a fogalmát, amely önmagunk beszennyezését látja benne. Méginkább azt, amely az isteni rend megsértésének tartja. A bűnnel szemben nem az ember áll, nem egy személytelen törvény, hanem Isten személye, aki engem szeret. A bűn elzárkózás, a válasz megtagadása Isten szeretetére.

3. Bűnbánat. Hogy a bánat a gyónásban végbemenő egész folyamat elengedhetetlen magva, azt mindig is nyomatékosan belénk vésték. De mi ez a bánat? „A lélek fájdalma“ — állott a katekizmusomban, és ennek megfelel a berlini diák híres válasza: „A mellemet verem és igyekszem szomorú lenni."

Hát ez a szomorkodni igyekvés teljesen hamis út lehet: mérgesek vagyunk magunkra, csalódottak, hogy ilyesmi történhet velünk, lehangoltak és csüggedtek. Az Újszövetség megmutatja a helyes utat a „metanoein“ szóval: a gondolkozás átalakulása. Jöjjek tisztába vele, hogy viselkedésemmel azt sebeztem meg, aki szeret engem, Istent. — Bűnben, különösen súlyos bűnben valamennyiünknek az a hajlandósága, mint Ádám atyánké: amikor Isten közeledik, szeretnénk elrejtőzni egy bokor mögött — akármilyen ostoba dolog is ez. Szeretnénk magunkba bújni, vagy éppen elsáncolni magunkat. A gondolkodás átalakulása legmélyében ezt jelenti: „El akarok indulni és visszatérni atyám házába“, fel akarok tárulni Isten és az ő irgalmassága előtt, úgy, amint vagyok. Akkor talán megtapasztalom, hogy a vétkem azért

70