Szolgálat 22. (1974)
Eszmék és események - A gyónás (Franz Löwenstein)
igen elégtelen magatartástól a gyónás folyamán. A kettő együtt jól megérteti, miért hatott a múlt gyónási stílusa nem egyszer károsan a gyónás becsülésére. 1. Alapfogalmak 1. Az istenkép. Kinek gyónunk? Istennek, aki Jézus Krisztusban fordul felénk. A papnak, „Krisztus helyett“, aki egyúttal — igaz, kicsit szegényesen — az Egyházat képviseli nekem. Néha mindannyian félünk egy kicsit a gyónástól. Kitől félünk? Azt gondolnánk: a paptól, mert szégyelljük megváltani neki kudarcainkat. Ez nyilvánvalóan előfordul, és egy harapós vagy értetlen pap abban a sötét kaszliban megerősítheti ezt a félelmet. De sajátságos: minél tovább gyóntatok, annál inkább az a benyomásom, hogy a legmélyebb félelem nem ennek az embernek szól, aki gyakran elnéző, mint bűnöshöz illik, hanem az Istennek. Rettenetesnek tűnik a haragvó, velem elégedetlen Isten elé lépni. Hol vannak ennek az istenképnek a gyökerei? Az Ószövetség igen jól ismeri. A megváltatlan ember istenképe ez. Mintha már teljesen elzárult volna előle a bűnéből Istenhez vezető út. A piszkos ködön át vérvörösnek látszik a nap. A rossz lelkiismeret ősi tapasztalata ugyanebbe az irányba mutat. Talán az ostoba nevelés is belénk véste ezt a képet? A nagymama, aki nem tudta másképpen megfékezni a rossz gyereket, mint azzal, hogy most haragszik az Isten, és szörnyűségesen megbünteti; talán olyan prédikáció és hitoktatás is, amely menthetetlenül megfeledkezett az Újszövetségről. Azt még csak elhiszem, hogy Isten szeretett addig, míg jó és ártatlan voltam, — de most? Louis Evely mondja egyik eleven könyvében: Én megsértődnék, ha olyan nyomorúságos jelleműnek gondolnának, mint én gondolom az Istent; ha azt várnák tőlem, hogy ne szeressem tovább a gyermekemet, mert csalódást okozott, vagy megbántott. „Ha a szívünk vádol bennünket— Isten nagyobb a szívünknél“ — mondja János 1. levelének egy csodálatos szava (3,20). Tehát a gyónó istenképét ki kell igazítani az Újszövetség szerint. Ez pedig bizonyosan ugyanennek a levélnek ezen a kijelentésén alapul: „Szeretet az Isten.“ Annak gyónok tehát, aki szeret engem. Nemcsak mindent átfogó és így engem is magába záró szeretettel, hanem olyannal, amely egészen személyesen nekem szól, amely hasonlíthatatlanul megért. Megért az emberszív megértésével, lelkem legmélyének ismeretével. A. 139(138). zsoltár már csodálatos dalt zeng a Teremtő megértéséről, aki bensőmet „szőtte“, és az evangéliumok telistele vannak Krisztus megértő szívével. Hát nem nagyszerű, ha olyasvalakinek tárjuk fel magunkat, aki megértett, már mielőtt egy szót is szóltam volna, akinél megszabadulhatunk legmélyebb aggodalmunktól: attól, hogy nem értenek meg, nem fogadnak el? És Krisztus, a Fiú, kevés dolgot mondott olyan lényegesnek, mint azt az igazságot, hogy Isten soha nem szeret úgy bennünket, mint akkor, ha a bűnből tapogatózunk vissza feléje. Ha elolvassuk az elveszett juh és a tékozló 69
