Szolgálat 22. (1974)

Tanulmányok - Sántha Máté: A remény diadala. Denise Legrix élete

Minden igyekezete most már az, hogy valami módon kivegye részét a házimunkából, és hogy pénzt kereshessen — sok pénzt — övéi segítésére. Rosszul fizetett varró- és hímzőmunkákat vállal. Közben felhívják figyelmüket egy ortopéd professzora, aki műlábat csinálna neki. Mikor az orvos meglátja, elégedetten mosolyog: „Akaratos arcocska. Ilyen gyerekkel mindenre lehet vállalkozni.“ Denise meg is tanul járni bonyolult gépezete segítségével, de a megerőltetés lefogyasztja, kimeríti szervezetét, a gép folytonos igazításra szorulna — a kísérletet nagy kétségbeesésére fel kell adni.

Természetesen egyre fölmerül benne sorsának „miért“-je. Egyszer egy ostoba szóbeszéd kavarja fel kis szívét: apja rálőtt a kálváriára, azért verte meg gyermekében az Isten. Hogyan hihetné, hogy Isten őt, az ártatlant bünteti? Aztán megtudja: csakugyan történt egy ilyen eset, de apja lakóhelyétől 60 km-re, és az akkor 13 éves volt ... Ó, az emberek! Mások gúnyos mosollyal emlegetik jelenlétében, hogy a szülők éretlen szőlőt ettek, és a gyerekek foga vásik tőle. Ö maga először egy intelligens, atyai orvossal mer beszélni erről a kérdésről. Az arra hivatkozik, hogy szülőhazájában sok az alkoholista, s ennek következményei kiszámíthatatlanok, testileg és szellemileg is. Még mindig jobban szereti, hogy ilyen, mint ha idióta lenne — mondja Denise. „Ebből a beszélgetésből az derült ki, hogy ne haragudjak ezért senkire, se emberekre, se Istenre. Magam is mindig ezt gondoltam.“ De ami végképp kinyitja a szemét, az apjának egy elbeszélése, amikor a vásáron egy kétfejű és hatlábú borjút lát. Hát ebben ugyan ki volt a „hibás", az állat vagy a szülei? ... A töprengés teljesen értelmetlen.

Denise 16 éves. Ekkor suhan át életén az első és utolsó, rövidéletű szerelem. Andréval remekül megértik egymást. Ö maga egészséges, normálisan fejlett, minden boldogsága az lenne, ha gyerekeket hozhatna világra. De terhére lenni annak, akit szeret?! Egy csendben átsírt éjszaka elég, hogy elhatározza: soha nem lép erre az útra. Pedig meleg szívének ez sokszor nem könnyű. Szomorúságában az a rádió vigasztalja, amelyet Pére Lhande küld ajándékba neki: első és sokáig egyetlen ilyen bűvös láda a faluban, az emberek csodájára járnak. Ezen át ismerkedik a világgal, s mindenekfelett a muzsika, az „igazi“ zene addig nem is sejtett világával.

Legnagyobb szenvedélye azonban a festés lesz. Az első festőkészletet egy rokonától kapja. (Nemcsak a szájával fest, hanem a karcsonkjára alkalmazott kaucsukszalagba szorított ecsettel is.) Persze mindent autodidakta módon kell kikísérleteznie, mert környezetében nincs műértő. Egy ismerős fölfigyel képeire, és beküld néhányat egy kiállításra. Díjat nyer. Újabb kiállítás, sok képét megveszik. A túlboldog húszéves lány előtt már-már kirajzolódik élete álma: egy kis papírkereskedés, ahol képeit is árusíthatja. De szülei kevés megértést mutatnak a „szabad pálya“ iránt. Beleegyeznek viszont abba, hogy egy cirkuszigazgató vigye magával vándortársulatában egy évre a „művésznőt“, — akit aztán mint „nőtorzót“ hirdet és mutogat. 8-10 órán át kell produkálnia, hogyan eszik, iszik, varr, dedikálnia fényképeit. Szünet nincs, a

52