Szolgálat 22. (1974)

Tanulmányok - Sántha Máté: A remény diadala. Denise Legrix élete

legnagyobb hőségben nem mer inni, hogy ne kelljen kimennie, míg végül a sok visszatartás beteggé nem teszi. Télen a hidegtől szenved. Hosszú utazások keresztül-kasul szép hazáján — de zárt vagonban, zárt ablaktáblák mögött, hogy ne lássák idő előtt az „attrakciót“. Gyalázatos kizsákmányolás és kisemmizés minden vonalon. Sokat szenved a körülötte folyó állandó veszekedéstől és a „nagyvilági erkölcsök“ látásától is. Mikor végre otthagyja őket, ugyanezt a pályát folytatja egy fiatal házaspárral, újabb 18 hosszú hónapig, nem sokkal jobb körülmények között. A pénzkeresés mellett igazából kisbabájuk vonzza oda, akit mint sajátját gondoz, nevel. Megtakarított pénzéből közben megvesz egy kis camping-kupét, ahol végre egyedül lakhat. Ezzel a felszereléssel több helyen megfordul. Az ételt behordják neki, festeget és eladja képeit. Egy újabb cirkuszi körúton télen át kavernákat szerez, és kórházba kerül. Szörnyű környezet, értetlen orvosok. Denise nem akar meghalni! Jobban ragaszkodik az élethez, mint sok egészséges ember. Nem távozhat a földről — mondogatja magában —, mielőtt nem csinált „valamit“ . . . Végül is saját felelősségére kiviteti magát a kórházból, és a jó hazai levegőn és táplálékon összeszedi magát.

A második világháború éveiben vagyunk. Denise már évek óta pártfogolja sorstársait, leveleket ír, közbenjár érdekükben. Most szétszakadt családtagok nevében levelez, és a maga módján résztvesz az ellenállási mozgalomban. Mérhetetlenül büszke és boldog, amikor megtakarított pénzecskéjéből meg tudja venni öregedő szüleinek a szomszédos házat: „Nemlétező kezeimmel tetőt építettem szüleim feje fölé.“ Aztán menekülniük kell, s mire visszatérnek, a ház teljesen kiégett . . . Nehéz idők jönnek. Denise egész élete a szüleinek való szolgálatban és a mindennapi előteremtésében merül ki. A két öreg élete lassan kialszik. Következik a hosszú és keserves tapasztalatokkal járó keresgélés egy alkalmazott után, aki vele lakjék és megtegye a szükséges szolgálatokat. „Megértettem, hogy csak a legszorosabban kötelezőt követelhetem meg attól, aki mellettem van.“ Néhány évre sikerül megfelelő „kismamát“ találnia, de az sajnos kiöregszik, s kezdődik élőiről a kínlódás. Mikor édesapját az utolsó napokban kénytelen elengedni maga mellől, a kétségbeesés szélén áll. Istenhez kiált segítségért. A segítség a nyávogva jelentkező kismacska alakjában érkezik. Egy élőlény, amely még az ő segítségére szorul! Ennyi elég, hogy visszaadja akaraterejét. És ha aznap éjjel vasfűzőjében kell is aludnia, mert nincs aki megszabadítsa tőle, másnap már az emberek segítsége is megérkezik.

1952-től élete végre révbe jut. Komoly festővé fejlődik, megtalálva a tanácsadó jóbarátot. Lakást szerez Párizsban és Riva Bellán, utazik, kiállít. Mindig sok kétség és gyötrelem forrása volt számára az a tudat, hogy műveiben a „fenomén" munkáját nézik, nem a valódi értéket. Pedig az ő felfogásában képei „alázatos hozzájárulás ahhoz a szépséghez, amellyel az emberek kiegészítik Isten művét“, és a művész „Istent tiszteli a maga módján“. Tehát kérlelhetetlen önkritikával tökéletesíti magát egyre tovább.

53