Szolgálat 22. (1974)

Tanulmányok - Sántha Máté: A remény diadala. Denise Legrix élete

igazi nő. Ha meg az asztalnak támasztott „karjai“ közé szorítja, akkor az összenyomott mellkas elfojtja a lélegzetét. Végül is a szokottnál hosszabb ceruzát balkarjára fekteti, a vállának támasztva, és az ál Iával mozgatja. írása ma normális gyorsaságú, és nagyon olvasható. Tréfásan jegyzi meg: szülőföldjének egy mondása azt tartja, hogy a szép írás a szamarak tudománya!

Következő állomás: a varrás. Először gombokat fűzöget egy fonálra, de hamarosan a tűt is kikönyörgi. Szájával öltöget, a csonkkal nyomja meg a tű végét, — az persze belenyomódik a húsába, felsikolt a fájdalomtól, de makacsul kitart, sőt az olló használatát is kiverekszi. Falja a könyveket, órákat tölt el az ablaknál, bámulva a kinti világot, amely már ránézvést is olyan szép ... És minthogy mindannak az elsajátítása, ami a végtagokkal rendelkező embernek nem probléma, neki hetek, hónapok türelmes kísérletezésébe kerül, igazán van mivel foglalkoznia!

Semmivel sem egyszerűbb érzelmi beilleszkedése a környezetbe. Családja tagjai nagyon szeretik és féltik, de paraszti szokás szerint szeretetüket nem becézgetéssel mutatják ki, no meg élik a maguk elfoglalt életét. Ahhoz már nincs érzékük, hogy ennek a gyereknek több közvetlenül megnyilvánuló melegség, több megértés kellene. A játszótársak kegyetlenül kicsúfolják, legföljebb egy-két kis „lovag“ veszi pártfogásba. Fő társasága: babái és Oszkár, a macska; egyidőben egy bicegő kiskacsa, „akit“ társai kinéznek. Pedig nehezen bírja az egyedüllétet, rettegés vesz erőt rajta, hogy ha bármi történik, nem tud menekülni. Vasárnaponkint, ha szép az idő, őt is elviszik kocsiban a 3 km-re fekvő templomba. Megérti, hogy ez a jó Isten, Szűz Mária, a kis Jézus háza. „Jó Jézus, sóhajtottam magamban, mondd, miért nem tudok én járni?“ — „De sosem haragudtam rá érte.“ Kicsit részletesebben időztünk Denise kisgyermekkoránál, mert — mint maga mondja — nála kétszeresen ez a kulcsa egész életének. „Az ösztönös hit és remény nélkül, anélkül az öntudatlan elhatározás nélkül, amely lelkem fölébredése óta megvolt bennem: szabadulnom kell szerencsétlen helyzetemből, talán megmaradtam volna annak a bebörtönzött lárvának, amivé balsorsom kívánt tenni."

És Denise nő. Nem úgy, mint a többi ember. Nála semmi sem úgy történik, mint a többi embernél. Látogatója kevés. A felnőttektől fél, mert most, hogy már nagyobbacska, első ösztönös mozdulatuk: kezet nyújtanak annak, akinek nincs keze . . . Pajtásai iskolába járnak. Boldogan menne ő is, dehát a falu 3 km-re van, és a gyerekek nem szeretik egy „szörnyeteg“ szomszédságát. Szerencsére egy derék tanítónő segítségével követni tudja a tanulmányokat, és év végén sok jutalmat kap. Az elsőáldozás ideje is elérkezik; micsoda boldogság a megelőző háromnapos közös lelkigyakorlat, ahol kaján kis társai megannyi angyallá válnak, és nem gúnyolódnak vele! A szívébe szálló Úr Jézustól jellegzetesen ezt kéri: „Istenem, segítsd szüléimét! Könyörülj a betegeken!“ Egy folyóiraton keresztül korán levelezésbe fog sorstársaival, betegekkel. Szép barátságok fűződnek így.

51