Szolgálat 22. (1974)
Tanulmányok - Sántha Máté: A remény diadala. Denise Legrix élete
ágyék- és farizmok megerősödése, aminek később is nagy hasznát látja. A következő természetes óhaj: menni! Fölfedez egy hokedlit, fölmászik rá, és boldogan kormányozza ide-oda, — amíg egyszer az ajtóba ütközve fejjel hátrafelé le nem vágódik róla, és félórás ájulással nem fizet merészségéért. Ettől kezdve egy egyeneslábú fotőj pótolja számára a saját lábait, amelyben megtámaszkodhat. A kislány a maga módján ugyanazt éli át, mint az amputált betegek: mindenáron használni akarja hiányzó végtagjait. Bevágja a homlokát, fáj: megdörzsölné — de mivel?! Lassan földereng előtte, hogy ő „más“, mint a többi — és ennek rátelepedő szomorúságával együtt jár a makacs elszántság: meg akarja csinálni ugyanazt, amit a többi! Az ember nem győzi csodálni Denise szüleinek, ennek a két egyszerű embernek ösztönös bölcsességét: mindent megengednek a gyereknek, ami közvetlen életveszély nélkül elképzelhető, és lelkendezve örülnek vele minden sikerén. A hároméves gyerek a vajas vagy lekváros kenyeret a hosszabbik „karocskájára“ téteti, és fogaival szakítva le a falatokat, sikerül elfogyasztania. Aztán egyszer hatalmába kerít az asztalnál egy villát. „Kezes“ embernek lehet-e fogalma arról, micsoda mágneses fürgeséggel szaladnak el az ételdarabkák a tányérban a tapogatózó szerszám elől? S ha egyet végre felszúrt, micsoda bonyolult emelő-művelettel jut be az éhes kis szájba? — Lassan rájön, hogy a bal karcsonkja és az arca közé szorítja a villát, és alája csúsztatja az ételnek, majd a jobbik csonk segítségével a szájához viszi. Hát még amikor minden lebeszélés ellenére a kanalat is használatba veszi, anélkül, hogy kiöntené a levest, sőt a poharat is megtanulja kezelni! A négyéves Denise már — ha felvágják a húst meg a kenyeret — egyedül eszik és iszik. „Megszabadítani magamtól a környezetemet, és megszabadulni tőle: már akkor is csak erről álmodoztam.“ Tud örülni azoknak a lehetőségeknek, amelyeket a két csonk biztosít, és megtanulja kihasználni őket. „Az az igazság, hogy alkalmazkodni kell. Ez mindennek a titka. Alkalmazkodni mindig lehet.“ Két karcsonkja egymáshoz szorításával (próbálja meg a „normális“ olvasó összeérinteni a két könyökét!) csavarfogó módjára veszi birtokba a tárgyakat. Az evésnél egyedüli bánata most már csak az, hogy azon a vidéken a lányok nem viselnek rövidujjú ruhát, ezért Denise karocskáit is ruha födi, és ezen természetesen meglátszanak az étkezés nyomai. Pedig a kislány kényes a tisztaságra, még a fogmosás módját is kiagyalja. (Egész életének egyik legmegalázóbb kínja, hogy bizonyos funkciók elvégzéséhez kénytelen segítséget igénybe venni . . .) Ekkor egy szalvétát hajtogat össze a szájával, és azt szorítja a ruhaujj fölé. Az ötéves gyerek már rájön, hogy a száj — amely sokunknak csak táplálékfölvevő nyílás — mennyi mindenre jó: tapintani, fölvenni, tartani . . . . például egy ceruzát. Jószívű és érdeklődő Marcelle nagynénje (akinek váratlan halála Denise első, megrendítő találkozása az elmúlással) segít a betűvetés nehéz tudományában. Persze a tükör tanúskodik róla, hogy a fogak közé szorított ceruza nem valami szép látvány — és Denise hiú, mint minden 50