Szolgálat 22. (1974)
Tanulmányok - Sántha Máté: A remény diadala. Denise Legrix élete
Sántha Máté A REMÉNY DIADALA Denise Legrix élete „Számomra Jézus Krisztus a legjobb Barát, aki közöttünk él, együtt mindegyikünkkel, abban a mértékben, ahogyan vágyakozunk találkozni, elbeszélgetni Vele. Ez nem .mítosz'. Egyszerre Embernek, Testvérnek és Úrnak látom, aki mindig itt van, jelen van, feszülő élet és szeretet, csorduló gyöngédség, ha szólok hozzá. Nem kimérten fordulok feléje: Barátom ő, figyel a sóhajomra, de a mosolyomra is. Szereti a bizakodás örömét, a vidámságot, mindig kész meghallgatni . . . bár nem mindig helyesel. Válasza olykor többkevesebb csend után érkezik, de végül is mindig jobbat és többet hoz, mint amit kértem, vagy reméltem. Igen, számomra Jézus Krisztus valósággal itt él köztünk, diszkréten, figyelmesen, mindenkinek hozzáférhetően." Carré gyűjteményének (Ki nekem Jézus Krisztus? Prugg Verlag Eisenstadt 1972) e darabja előtt csak ennyi áll: „Denise Legrix, az .Ilyennek születtem' szerzője, festőművésznő“. Nem értettem. Mit akar mondani ez a cím, és ki az az ember, akit egyetlen könyvével „minősítenek"? A feleletet már a könyv első kötetének az elején megkapjuk, amikor Denise leírja 1910.máj.16.-át, születése napját. Egyszerű falusi bérlők harmadik gyermekeként jön a világra. A szülők boldogan várják. De mit kell látniok? „Ennek a kis húsbábunak balról csak egy darabka combja van, amely végetér a térd előtt. Jobbról egyáltalán semmi. Még az ízület is hiányzik. És karja? Tulajdonképpen az sincs. A kezek hiányoznak. Két néhány centiméteres kar- csonk, balfelől kicsit hosszabb, mint jobbról." összecsődül a szomszédság. Kegyetlen kíváncsiskodásuk, „jóindulatú" tanácsaik és siránkozásuk közepett elhangzik a kérdés: „Mit fogtok csinálni egy ilyen gyerekkel?" Az édesapa válaszol: „Szeretni fogjuk, mint a többit!“ Ebben a percben dőlt el Denise Legrix sorsa. Igent mondtak az életére. Máig nem győz hálálkodni ezért. És ez az „igen“, a gyermekkorát körülvevő szeretet bőségesen megtérült szüleinek is: a tehetetlen kis „bábu“ életük végéig legfőbb támaszuk maradt. A kislány élénk, életvidám. Tágranyílt szemmel figyeli a kandallóban a táncoló tűznyelveket. A pici agyba sehogysem fér bele, miért ne ficánkolhatna ő is úgy, mint azok . . . Pedig a lábak ellensúlya nélkül még felülni is művészet. A 18 hónapos baba ösztönszerűen fedezi fel azt a „trükköt“, amelynél jobbat máig sem talált: hasrafordul, megtámaszkodik a bal karcsonkján, maga alá húzza combocskáját, és egy nekirugaszkodással . . . sikerül? Nem mindig: ha a nekirugaszkodás túlságosan erős, akkor átesik a hátára, és kezdheti elölről, ötször, tízszer. A türelem és akaraterő így szinte „organikusan“ alakul ki benne még öntudatara ébredése előtt, s ezzel együtt az 4 49
