Szolgálat 22. (1974)

Tanulmányok - Franz Dander: A pap mint a keresztény remény tanúja

2. Az élet tanúsága

Papnak lenni annyit jelent, mint olyan célért dolgozni és szenvedni, amely túl van minden földi birtokon, minden földi biztonságon. Ezért a pap sohasem a földi működés körében látja maradandó lakását, hanem a jövendő hazát keresi (Zsid 13,14). Meg van győződve arról, hogy rövid idő áll rendelkezésére, és hogy elmúlik e világnak alakja; ezért foglalkozik a világgal, de úgy, mintha nem élne vele (vö. 1Kor 7,29-31). A Jó Pásztor szeretetével (vö. Jn 10,11-16) áll a világban, amelybe küldetett (Jn 17,18), de nagy belső szabadsággal is; mert ahol a kincse van, ott a szíve is (vö. Mt 6,21). Tökéletlenségének állandó tudatában, de Krisztus megbűvöltjeként járja zarándokúját a rábízottakkal együtt; elfelejti, ami mögötte van, és nekifeszül annak, ami előtte áll, így siet a cél felé (vö. Fii 3,12-14).

Ez a zarándokút minden hivő számára, de a papnak különösképpen is azonosulást jelent Krisztus halálával, a keresztség „halálának“ kihatását az egész földi életre. így remélheti azonban azt is, hogy eljut a halottaiból való feltámadásra (Róm 6,1-14; Fii 3-12).

Ahol igazi keresztény remény él, ott megvan a mély keresztény öröm is. így a pap a keresztény öröm tanújává is válik. Az apostoli élet viszontagságai között — ahogyan Pál sajátmagán tapasztalta — járja útját Isten szolgájaként „nagy türelmet tanúsítva a megpróbáltatásban, a szükségben, a szorongatásokban, ha vernek, fogságba vetnek, fellázadnak . . . tisztességesen, megértőn, béketűrőn, jóságosán .... akár dicsőség, akár megszégyenülés, akár gyalázat, akár jóhírnév jut osztályrészül . . . mint szomorúak, de mégis mindig vidámak, mint szűkölködők, mégis sokakat gazdagítok, mint akiknek semmijük sincs, de mégis mindenük megvan“ (2Kor 6, 4-10). Tudja, hogy a tanítványnak ki kell innia Krisztus „kelyhét“ (Mt 20,23), de tudatában van Krisztus diadalának (Jn 16,33) és így a hit győzelmes erejének is (1Jn 5,4). Ezért munkájában nem a saját emberi erejére, tudására és képességeire épít, nem keresett ékesszólásra, nem a bölcsesség lebilincselő szavaira (1Kor 2,1.4), hanem a kegyelem Istenére, mert csak ő az, aki a növekedést adja (vö. 1Kor 3,7). De ezért dolgozik fáradhatatlanul tovább sikertelenségek, visszaesések, csalódások után is, minden emberi remény ellenére, a keresztény remény erejében (vö. Róm 4,18), addig és úgy, ahogy csak telik tőle, minden keserűség nélkül. Mert tudja, hogy „a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. A remény pedig nem csal meg“ (Róm 5,3-5).

Ha mi papok nem önmagunkat akarjuk keresni, hanem becsületesen az Isten országát, és a keresztények „örömének munkatársai“ szeretnénk lenni (vö. 2Kor 1,24), akkor napról-napra az engedelmes, szolgáló szeretet útját kell járnunk Krisztusért, mint ahogyan az Apostol minden kereszténytől megkívánja: „a reményben legyetek örvendezők, a nyomorúságban béketűrők, az imádságban állhatatosak“ (Róm 12,12).

48