Szolgálat 22. (1974)

Tanulmányok - Leo Jozef Suenens bíboros: A remény az Egyházban - ma

Az Egyház nem gubózhat önmagába. Nem is azonosíthatja magát Isten Országával. De készülnie kell eljövetelének órájára, és készítenie kell az útját. Az emberek és méginkább a keresztények egyesítésére kigondolt nagy, kicirkalmazott tervnek semmi értéke. Ha keresztények közösen cselekszenek, az az egység biztos útja, még akkor is, ha ez az út nem vezet közvetlenül a hit teljes közösségére. Ez az állítás azzal a feltétellel érvényes, hogy nem a puszta társadalmi pragmatizmus jegyében álmodozunk erről az egységről. A közös cselekvés az egyik leghatalmasabb eszköz arra is, hogy kölcsönösen fölfedezzük egymást, és eljussunk odáig, hogy igazán, lelkünk legmélyéig hallgatni tudjunk egymásra.

Egymásra hallgatni ritka ajándék, mert azt föltételezi, hogy az ember kiüresedik önmagából, és a legtisztább figyelemmel fordul a másik felé. Ezért csak lassan-lassan lehet megtanulni. Tudnunk kell meghallani azt, amit mondanak, de olykor méginkább azt, amit nem mondanak ki: a beszélő ki- fejezhetetlen föltevéseit, tudatalatti várakozásait. Arról van szó, hogy a szavak mögött fölfedezzük a kijelentés végső szándékát. Lényeges ilyenkor, hogy minden vita megnyitása előtt meg tudjuk találni azt a célt, amely lehetővé teszi a párbeszéd közös útját. Ha meg akarjuk győzni a másikat, akkor neki is bizonyosnak kell lennie abban, hogy megértjük őt, hogy felfogjuk az igazságnak azt az oldalát, amely őt megnyerte, amelyet elénk tár. Minden ember azt kívánja, hogy megértsék a benne rejlő jót. VI. Pál azt mondta erről egy a nemkeresztények titkárságához intézett beszédében: „Párbeszéd nem lehetséges beszédpartnerünk elmélyült megértése nélkül. Ez a nemes szándék nem kicsiny nagylelkűséget, valódi aszkézist követel az embertől. Magunk mögött kell hagyni azokat a határokat, amelyeket a nyelv, a művelődés által adott gondolkodási föltételek, a vita és bizalmatlanság támaszt, hogy így megnyíljunk, önmagunkat legyőzve, az egyetemességnek.“ Azt kívánná az ember, bár az ugyanazon egyház hívei között folytatott párbeszédben is fölfedeznénk a közös hullámhosszat, hogy így áttörjük egymás között a hangfalat, és legyőzhessünk minden elzárkózást. Legfőbb ideje, hogy újból megtaláljuk a testvéri egységet a keresztények között. Ha egyszer ez az egység horgonyt vetett akaratunk mélyén, akkor az ellenkező irányú törekvések felé való nyitottság a kölcsönös kiegészülés alakító folyamatának bevezetője lesz.

Nem a különbözőség rossz önmagában, csak az a különbözőség, amely kizárólagosságra tart igényt, és nem hajlandó megnyílni a teljesebb közösségnek. Egy gyémántot csak értékesebbé tesz, ha nagyszámú lapocskából áll: a világosság egységes fehér színe megtörik benne, és ragyogása annál inkább gyarapszik. Istenben épp olyan nagyra kell értékelnünk a különbözőséget, mint az egységet. Az isteni személyek saját személyiségének igazi diadala éppen azr hogy kölcsönösen átjárják egymást. A pnásik személyhez való viszony az isteni személyek számára konstitutív jellegű, már eredetükben benne van. Istenben, aki az élő Szeretet, a személyek viszonossága ele10