Szolgálat 22. (1974)

Tanulmányok - Leo Jozef Suenens bíboros: A remény az Egyházban - ma

ven valóság. A keresztény egységről folytatott minden vita a Szentháromság titkából kapja világosságát, aki ennek az egységnek forrása és ősképe.

Az ökumenikus remény a jelen órában

Az ökumenikus mozgalom megindulásakor, a hatvanas évek elején a katolikus egyházban volt néhány nagy, látványos esemény. Hogy csak egyet nevezzünk meg: VI. Pál találkozása Athenagorász pátriárkával Jeruzsálemben, Konstantinápolyban és Rómában teljesen egységes visszhangra talált a világsajtóban. Azután csend lett. 1972-ben „A szeretet könyve“ címmel kb. 300 dokumentumot tettek közzé, amelyet az utóbbi években Róma és Konstantinápoly cserélt ki egymás között. De ez feltűnés nélkül történt, olyan szinten, hogy nem jutott el a hírközlő eszközökig. Időről-időre az ökumenikus közeledés terén bizonyos „légköri nyomás“ érződik, de ilyenkor többnyire „üzemi balesetről“ van szó. Azt mondanám: az ökumenizmust fenyegető legrosszabb pillanat két évvel ezelőtt a „Lex fundamentális“, új egyházjog megalkotásának terve volt. De úgy tűnik, a fenyegetés alábbhagyott. Remélnünk kell abban — és ennyiben az ökumenikus mozgalom feltartóztathatatlannak bizonyul —, hogy óriási léptekkel munkálkodnak haladásán, a keresztények közötti látható egység helyreállításáig. Az első évezred nagyjából véve az osztatlan Egyház ideje volt. A második — 1054-től máig — a szétszakadt Egyházé. Az Istentől ajándékozott remény, valamint a teológiai alapú bizalom alapján egyaránt remélhetjük, hogy a harmadik évezred a teljes egységbe való visszatérés ideje lesz.

Nem veszíthetjük szem elől, hogy az Egyházban az egységes eljárás és a sokféleség összeegyeztetésén való minden fáradozás már magában véve ökumenikus igyekezet. Minden lépés, amely az uniformizált egységtől a sokféleségben megnyilvánuló egység felé visz, haladás a Szentiélekben, az igazi egység megteremtőjében.

Ebben a pillanatban egyet tartok igen jelentősnek: Az ökumenizmusnak nem szabad a szakemberek körére korlátozódnia; az Egyház minden szintjén egyidejűleg kell haladásán dolgozni. Mindenekelőtt Isten népe körében nem szabad, hogy sor kerüljön a 15. századi firenzei zsinat fájdalmas tapasztalatának megismétlődésére: Akkor a katolikus és az ortodox egyház egységét a legmagasabb szinten — a két egyház papsága között — helyreállították, a nép azonban ezt elutasította, mert semmiképpen sem volt előkészülve erre az egyesülésre.

Ezért az ökumenizmusnak minden keresztény állandó gondját kell alkotnia, akár teológus, akár nem. Minél gyermekibb szívvel fogadja egy keresztény az evangéliumot, annál fogékonyabb a Mester megbízatására, aki azt akarja, „hogy mindnyájan egyek legyenek“. Igen nagyra kell becsülnünk ezt a különleges nyíltságot Isten Lelke iránt, az igazi keresztényeknek ezt a sajátos tulajdonságát. Ezért ökumenikus szempontból rendkívül jelentős a „Lélek

11