Szolgálat 21. (1974)

Eszmék és események - Egy apa naplójából (André Miquel)

és sürgős. Ó Istenem, néhány napja már szinte-szinte kívánjuk, édesanyád és én, ennek a szörnyű, dagadt és gennyedő térdnek a láttán.

Nekem kell a tudtodra adnom.

Március 16, hétfő. — Különös hétvégek; mankóddal járni tanulva el-elesel, néha sírva, néha nevetve. Boldog hétvégek — mellékes minden más.

Beírattunk egy levelezőtanfolyamra; értelmesen és bátran csinálod a feladataidat és mondod föl nekem a leckéket.

Március 23, hétfő. — Szombaton eljött látogatóba pap-barátod. Én kísértem ki. „Nem tudom, mit tanácsoltak önnek az orvosok, de a fiuk mindent tud. A kórházban nagyon jól felfogta az esetére vonatkozó szavakat . . . ,és aztán — mondta nekem — láttam, hogy a szüleim sokat sírnak, bár nagyon igyekeznek, hogy ne lássék meg rajtuk, és hát az ember tudja, miért sír az apja meg az anyja.* A fiuk tisztán lát. Egyfelől szenvedélyes élniakarás tölti el, másfelől teljesen belenyugodott a sorsába. De önöknek ez komoly probléma. Nem tartom magam jogosultnak az eldöntésére. A fiuk csak önökre gondol, látta a fájdalmukat, és megtiltja magának, hogy beszéljen önökkel erről és vigasztalást kérjen. Helyesnek tartják-e, hogy továbbra is az ő aggodalmával és magányával fizettessék meg a saját kívánságuk teljesülését: azt, hogy hazugság árán fenntartsanak egy bizonyos hangulatot, amelyhez azonban nem járulnak hozzá semmivel?“

Június 3, hétfő. — Szívem, szép gyermekem, büszkeségem, meg fogsz halni. A fejed csupa nyughatatlan fájdalom, és a tüdőd hat különböző helyen van megtámadva. Most már csak arra gondolhatunk, hogy amilyen sokáig lehet, életben tartsunk, és mindenekelőtt — Istenem! — megkönnyítsük a távozásodat.

Július 7, kedd. — Két csodával határos nappal és éjszaka. A tegnapi békés, igazi éjszakai nyugalom óta egész nap ébren vagy, jóétvággyal eszel, élvezettel iszol, kicsit olvasol, zenét hallgatsz, tréfálsz. Élsz! Egycsapásra visszatért belénk a csodába vetett hit.

Július 17, péntek. — Minden erődet összeszedted, hogy velünk és délfrancia barátoddal elfújd születésnapi tortád tizenöt gyertyáját.

Július 28, kedd. — Éjszaka odahívtál, csak engem egyedül. A félsötétben láttam, hogy nagy könnycseppek ülnek a szemedben és a szádon. „Félek, félek!“ A gyanútlant játszva vagy hússzor elkérdeztem, miért. Végül alig hallhatóan — annyira elfojtotta hangodat a zokogás — azt suttogtad: „Borzasztó zajokat hallok magamban. Ez a halál. Ma éjjel elvisz." És nyomban utána, felém fordítva szegény tönkrement arcodat vadul szétzilált hajaddal: „Szörnyű ez, érted, mert . . . mert szeretlek titeket. Istent is szeretem, de ez nem ugyanaz, szívesebben lennék veletek.“

I

Hát így van. Ez a roncs, aki még a fiamnak mondja magát, immár csak szeretet és félelem. Uram, most rajtad a sor, hogy kirakd a kártyáidat. Félté70