Szolgálat 21. (1974)
Eszmék és események - Egy apa naplójából (André Miquel)
kény Isten, elveszed őt tőlem — legyen. De követelem tőled, hogy nyerd meg legalább a szeretetét. Ha nem, ha a fiad semmire se jó, ha nem sikerül pótolnod számára az én szeretetemet, ha halála csak a halálba visz — és ő tudja ezt és fél tőle! —, sohasem bocsátom meg neked. Augusztus 13, csütörtök. — Tegnap mindenképpen meg akartál méretkezni: 36 kiló. Minden csontodat meg lehet fogni. A nap csendesen telik, gyenge vagy, de nyugodtabb. Jónéhány órahosszat fenn ültél, egy új kirakójátékkal foglalkozva: Leonardo da Vinci „Utolsó vacsorájáéval. Amikor megkérdeztelek, nem gondolsz-e arra, hogy egy kicsit imádkozzál, megmutattad a munkádat és azt mondtad: „Hát ez micsoda?“ Szeptember 6, vasárnap. — Éjszaka két roham között halljuk a falióra ketyegését, anyád meg én, és nappal, a teljes levertség órái között tarokkot játszol velünk — és mindez még boldogság. Barátunk, akinek az a szép háza van, még egy örömmel ajándékozott meg, amikor tegnap találkoztunk az utcán: „Nem szeretném, hogy azt hidd, nem látom, mit álltok ki. Amit most mondok, az talán elképeszt, de tudnod kell, hogy a fiad sugárzik. Valószínűleg sem a feleséged nem érzi, sem te, sem a szüleid, de világos, hogy iránta való szeretetetek csodálatos jutalmat kapott.“ Szeptember 14. — Teljes összetörés. Karod, kezed megbénult, még a fejed is. Éjjel-nappal azzal töltjük az időt, hogy teljesítsük parancsaidat: nyisd ki az ujjaimat és masszírozd meg, fektesd a fejemet megint a párnára, emelj magasabbra az ágyban, hajlítsd be a jobbkaromat és tedd a mellemre, szabadítsd ki a másikat, fordíts oldalra . . . Időről-időre, mindig ritkábban, fölébredsz szendergésedből. Nem szenvedsz többé: lassan eltávolodol. Szeptember 22, kedd. Halálod napja. — öt perccel a kiszenvedésed után jöttem haza. Első szavam egy kiáltás: azt kérdezem, hívtál-e. Ha igen, egész életemen át bánkódni fogok. De nem, senkit sem hívtál, sem anyádat, sem engem. Senkit. Szívem, te finoman érző, tiszta szív, én vértanúm, én szerény, alázatos gyermekem, úgy mentél el odaátra, mint egy lehellet. Szeptember 23, szerda. — Egy olyan korú gyerek, mint te, akármilyen nagyok is személyes érdemei, önmagában nem tudhatott ennyi erőforrást találni: tehát hinnem kell a kegyelemben. Kétségtelenül azt mondhatják erre, hogy ez a kegyelem mindenki számára készen áll, és a fiam ezzel nem valami különleges dolog birtokában volt. De én tudom, hogy mindent megtett, hogy magába fogadja ezt a kegyelmet, és a végsőkig méltónak mutatkozzék hozzá. Tudom, hogy nagylelkű volt, tiszta volt, élt benne a szeretet, és a kétely minden árnya nélkül hitt: tehát szent volt. Szeptember 26, szombat, temetésed és születésem napja. — 41 éves vagyok ma, de a születésnapom mindörökre meg van mérgezve. Vagy nem, mégsem: most először olvad meg a jég, tűnik el a nyomasztó éjszaka valami enyhe 71
