Szolgálat 21. (1974)

Tanulmányok - Mihályi Gilbert: A hit mint a keresztény lét alapvetése

Szabad, felelősségteljes válasz

Az isteni hívás várja az ember válaszát. E kettő alkotja a hitet. A Pátriárka élettörténetének olvasásakor szembetűnő, hogy Jahve szabad lényként kezeli Abrahámot, amilyennek teremtette. Nem automataként használja, hanem szabad és felelős személynek tekinti. Ezért üdvözítő szeretetét nem kényszeríti rá, mert az Igazi szeretet senkire sem erőszakolható. Csak föl lehet ajánlani a másiknak, aki elfogadja vagy visszautasítja. Az isteni hívásra adott válasz tehát nem történhetik kényszer alatt, hanem az Isten szeretetét viszonzó szabad emberi döntés. Vigyázni kell tehát, hogy a hit ne mechanikus vagy automatikus működésnek tűnjék fel, amelyben az ember csupán passzív szerepet játszik. Viszont azt sem szabad elfelejteni, amit Jézus hangsúlyoz, hogy „senki sem tud hozzám jönni, hacsak az Atya nem vonzza“ (Jn 6,44). A kegyelem és szabadakarat viszonyában a kölcsönhatás elve érvényesül: mindegyiknek megvan a maga szerepe. Egyik a másikat nem rontja le és nem teszi feleslegessé. Éppen ezért a hit tényleg kegyelem és ajándék, de egyben szerzemény is. Tény az, hogy Isten szeretett „először" (Un 4,19), isten a kezdeményező, ő az, aki szólít, és — amint a II. vatikáni zsinat a II. oran- ge-i zsinat nyomán hangsúlyozza — a felelet lehetőségét a hívással belénk adja. De az ember az, aki a kegyelmes isteni szeretet indítására „nem“-mel vagy „igen“-nel válaszol. Ezért vallja Szent Ágoston: „Aki teremtett akaratunk nélkül, nem üdvözít hozzájárulásunk nélkül.“ Erre utal az írás, amikor feljegyzi, hogy Ábrahám „igen‘‘-nel válaszolt Jahve hívására, azaz „engedelmeskedett“ .

Istenadta fogékonyság és vonzódás a másik felé

Abrahám élete bizonyítja, hogy ez az „igen“-lés az ember benső igénye és egyben képessége. Igénye, mert mint a lélektan is hangsúlyozza manapság, az ember nem „kész“ lény, hanem emberré válik, személyiséggé lesz, az önmaga teljessége felé való törekvés egész életét átfogó gondja, önmaga kiteljesedése azonban nemcsak igénye az embernek, hanem képessége is. Természetadta fogékonysággal tud a másik felé fordulni és előtte megnyílni, hogy ebben a találkozásban, illetve személyes kapcsolatban fölfedezze önmaga igazi valóságát, és ebben a saját magát felülmúló gazdagodásban alakítsa, építse és kiteljesítse önmagát. Csak akkor igazán „valaki“ az ember, ha a másik észreveszi, szól hozzá és szereti. Ha elfelejtik, ha magára marad, akkor valójában „senki“. Jól érezte ezt Ady, amikor szíve mélyéből fölsírt a vágy: „Szeretném, hogyha szeretnének, s lennék valakié.“ Mennyire igaz, amit Gabriel Marcel mond: „Lenni annyi, mint együtt-lenni."

Az ember a másik ösztönös keresésében és a vele való együttesben keresi és egyúttal éli léte misztériumát, s így válik egyre teljesebb emberré. Ennyiben a hit alapvető emberi szükséglet. De ez a Másik, akinél keresése megnyugszik, az Abszolútum, Isten. A „Nap fia"-ként (vö. Tessz 5,5) az em6