Szolgálat 21. (1974)

Eszmék és események - Szentévi kezdeményezések Rómában (R.)

dotta — egyházmegyei találkozón kívánják megbeszélni az igazságosság és szeretet súlyos problémáit Róma városában, és a keresztények ezzel kapcsolatos tennivalóit. A bíboros megdöbbentő képet festett Róma szociális helyzetéről. Néhány adat: Róma jelenleg közel négymilliós város, népessége évente kb. 50 000 emberrel szaporodik. Ez azonban nem a születések gyarapodásának, hanem a bevándorlásnak az eredménye. Sőt a csecsemőhalandóság roppant magas: egy éven alul 26 ezrelék! A bevándorlók elhelyezkedésének problémájához hozzájárul az ingázóké is: évente kb. 45 000 ember költözik ki a városból, de továbbra is bejár dolgozni. A nagyvárosok közül Róma dicsekszik azzal a szomorú elsőséggel, hogy itt van a legtöbb szükséglakás (7885), ugyanakkor pedig a legtöbb üresen álló lakás: kb. 64 000. A munka- nélküliek és a elégtelenül foglalkoztatottak száma igen nagy, a keresetek aránytalanok, a gazdasági egyensúly ingatag. A kiváltságos helyzetben lévők felhalmozzák a tőkét, és nem hozzák egészséges körforgásba. Sokat költenek az emberek élvezeti cikkekre is.

A családok helyzete drámai. 1971-ben egész Olaszországban 24 000 6-18 év közötti gyermek nevelkedett intézetekben. Számuk Rómában a legnagyobb. Abban, hogy annyi gyermek kikerül a családi körből, nemcsak gazdasági, hanem erkölcsi és nevelési nehézségek is szerepet játszanak. Vajon mindig ehhez a szükségmegoldáshoz kell-e folyamodniok a hatóságoknak, s nem kel- lene-e inkább a családok segítségére sietniök? Sok intézetet szerzetesek irányítanak. Mit tudnának tenni a helyzet enyhülése érdekében?

Még szomorúbb az öregek sorsa. Teljesen a társadalom peremére szorulnak. Pedig Róma egyike azoknak a városoknak, ahol az emberek a legmagasabb kort érik meg. Sem az állami, sem a magángondoskodás nem kielégítő. A betegek többnyire az elfekvőben senyvednek el. Fizető otthonba csak az kerülhet, aki bírja. Akik pedig ragaszkodnak az otthonhoz, a családi környezethez, azokra szomorú magányosság vár a munkájukkal elfoglalt, érdektelen családtagok között. Szinte semmi gondozásban nem részesülnek.

Ott van aztán a testi vagy szellemi elégtelenségben szenvedők problémaköre. Helyzetük súlyosan érinti egész környezetüket. Pedig nagyrészüket meg lehetne gyógyítani, ha idejében és megfelelő eszközökkel fognának hozzá. A lakosság, sőt a velük hivatalból foglalkozók magatartása azonban (beleértve, néhány kivétellel, a katolikus intézményeket is): mellőzés és üres sajnálkozás.

A kórházak mennyiségi és minőségi hiányosságai közismertek. Egész városrészek (pl. a Nomentanától a Pietralatáig terjedő) nélkülözik az állami kórházakat, a magánintézetek célja pedig nemcsak a gyógyítás, hanem — sőt néha elsősorban a nyereség. A beteggel a kórházban gyakran tárgyként, nem pedig emberként bánnak. És gondoljunk ismét arra, hogy a sokat és joggal hibáztatott betegellátásban is nagy részük van a szerzetesintézményeknek. ,

67