Szolgálat 21. (1974)

Tanulmányok - Joseph Ratzinger: Miért vagyok még az Egyházban?

emberré lehetünk úgy, hogy nem kell elviselnünk önmagunkat, nem szükséges a lemondás türelme és az önlegyőzés fáradsága; azzal hitegetnek: nincs szükség kemény kiállásra átvett örökségünk mellett, nem kell türelmesen átszenvedni a feszültséget aközött, ami az ember valójában és aminek lennie kellene. Az az ember, akit minden fáradságtól megmentettek, akit álmai eldorádójába szöktettek, elveszíti igazi mivoltát, önmagát. Az embert igazából semmi más meg nem váltja, csak a kereszt, sajátmaga és a világ kínszenvedésének elfogadása — azé a világé, amely Isten kínszenvedésében megszabadító értelmet kapott. Csak így, ebben az elfogadásban lesz az ember szabad. Minden ajánlat, amely olcsóbb árat ígér, hajótörést szenved, csalfának bizonyul. A kereszténység reménye, a hit esélye végső soron egész egyszerűen az, hogy kimondja az igazságot. A hit esélye az igazság esélye. Az igazságot pedig el lehet homályosítani, lábbal lehet tiporni, de nem pusztulhat el.

Utolsó következtetés: Az ember mindig csak annyit lát, amennyire szeret. Van persze éleslátása a tagadásnak és a gyűlöletnek is. De csak azt tudják meglátni, ami hozzájuk mért: a negatívumot. Ezzel megóvhatják a szeretetet attól a vakságtól, hogy ne vegye észre saját határait és veszélyeit. De építeni nem tudnak. Bizonyos mértékű szeretet nélkül az ember semmit sem talál. Aki nem bocsátkozik bele a hit kísérletébe, az Egyházzal való kísérletbe, aki nem tart vele helyeslőleg legalább egy darabig, aki nem kockáztatja meg, hogy a szeretet szemével nézze, az csak botránkozik. A szeretet kockázata a hit előfeltétele. Ha ennek nekibátorodunk, akkor semmit sem kell elrejtenünk magunk elől az egyház sötét oldalaiból. De fölfedezzük, hogy nemcsak ezek vannak. Fölfedezzük, hogy a botrányok egyháztörténelme mellett van egy másik egyháztörténelem is: a hit felszabadító erejéé, amely a századok során át termékenyen beigazolódott Ágostonban, Assisi Ferencben, Las Casas- ban (az indián bennszülöttekért szenvedélyesen küzdő dominikánus), Páli Vincében, XXIII. Jánosban és hasonló nagy egyéniségekben. Az ilyen ember úgy találja, hogy az Egyház fényes nyomot hagyott a történelemben, és ezt nem lehet onnét kitörölni többé. És az igazság bizonyítéka lesz számára mindaz a szép is, ami az Egyház üzenetének ihletésére született, és hason- líthatatlan művekben még ma is szemünk előtt van. Ami ilyen kifejezést tudott találni, az nem lehet csak sötétség. A nagy székesegyházak szépsége, a hit környezetében keletkezett zene szépsége, az egyházi liturgia szépsége, egyáltalán: az ünnep valósága, amit az ember nem tud maga megalkotni, csak elfogadhatja, az esztendő átalakulása egyházi évvé, amelyben egymásba fonódik Akkor és Most, idő és örökkévalóság — mindez az én szememben nem jelentéktelen véletlen. Aquinói Sz. Tamás egy helyütt azt mondja: a szépség az igazság visszfénye. Hozzátehetnők: a szépség eltorzulása az elvesztett igazság öngúnya. Az a kifejezésmód, amelyet a hit a történelem során meg tudott teremteni magának, tanúságot tesz mellette és' az igazság mellett, amelyre épül.

42