Szolgálat 21. (1974)

Tanulmányok - Joseph Ratzinger: Miért vagyok még az Egyházban?

Még egy utalást nem szívesen hagynék el, bár talán túlságosan szubjektívnek látszik. Ha nyitva tartjuk a szemünket, ma is találkozhatunk emberekkel, akik élő bizonyságai a keresztény hit felszabadító erejének. És nem szégyen, ha az ember az ilyenek miatt is keresztény és az akar maradni: azok miatt, akik elénk élték a kereszténységet, s életükben hitelre és szere- tetre méltóvá tették. Utóvégre mégis csak ábránd, ha az ember holmi transzcendentális lénnyé akarja tenni magát, akire csak az érvényes, ami nem esetleges. Persze kötelességünk ilyen tapasztalatainkon elmélkedni, megbízhatóságukat megvizsgálni, megtisztítani és új tartalommal megtölteni őket. De még akkor is, az objektiválásnak ebben a szükséges folyamatában is nem marad-e nem megvetendő bizonysága a kereszténységnek, hogy embereket emberivé tett azáltal, hogy összekapcsolta őket Istennel? Nem lesz-e itt a legszubjektívebb dolog egyben egészen objektívvá is? Senki emberfia előtt nem kell szégyenkeznünk érte.

Még egy végső megjegyzés: Ha — mint itt — arról esik szó, hogy szeretet nélkül nem vagyunk képesek látni, tehát az Egyházat is szeretnünk kell, hogy megismerhessük, akkor ma sokan nyugtalankodni kezdenek. Nem ellentéte-e a szeretet a kritikának? És végül is nem az uralmon lévők ürügye-e, hogy kikapcsolják a kritikát, és fenntartsák a meglévőt a maguk javára? Szolgálatára vagyunk-e az embereknek azzal, hogy megnyugtatjuk őket, hogy szépítjük a valóságot, — vagy inkább azzal szolgáljuk őket, ha szüntelenül föllépünk a zsákutcába vivő igazságtalanság és a struktúrák túlsúlya ellen? Ezek igen messzeágazó kérdések, nem felelhetünk rájuk egyenként. De egyvalami legyen előttünk világos: az igazi szeretet nem egy helyben topogó, nem is mindent jóváhagyó. Ha egyáltalában van lehetőség egy másik ember pozitív irányú megváltoztatására, akkor csak úgy van, ha szeretjük, és így lassan segítünk neki átváltozni abból, ami, azzá, ami lehet. Másképpen áll-e a dolog az Egyházzal? Tekintsük legújabb történelmét: a század első felének liturgikus és teológiai megújulásában igazi reform jött létre, amely pozitív változást tett lehetővé. De csak azért, mert akadtak emberek, akik az Egyházat éberen, a szellemek megkülönböztetésének adományával, „kritikusan“ szerették, és készek voltak szenvedni érte. Ha ma semmi sem akar sikerülni többé, ennek nyilván az az oka, hogy mindnyájan túlságosan csak magunkat, saját elgondolásaink igazolását szeretnénk elérni. Olyan Egyházban nem érdemes maradni, amit először még meg kellene csinálni, hogy érdemes legyen megmaradni benne: ez ellentmondás. Az az út, amely felé a felelős hit ma is mutat: megmaradni az Egyházban, mert az Egyház megérdemli, hogy fennmaradjon, mert megérdemli, hogy szeressük, és a szeretet erejével önmagát felülmúlva mindig újonnan önmagává változzék.

Warum ich noch in der Kirche bin. Kösel-Verlag, München 1971

43