Szolgálat 21. (1974)

Tanulmányok - Joseph Ratzinger: Miért vagyok még az Egyházban?

nélküli kísérlet. Akármennyire is elégtelennek bizonyult (és bizony mindig újból és újból döbbenetesen annak bizonyult) a kereszténység konkrét történelme folyamán: az igazságosság és a szeretet mércéje, még akarata ellenére is, mégis csak abból az üzenetből származott, amelyet megőrzött. Gyakran önmaga ellenére — de sohasem annak csendes hatalma nélkül, ami mégiscsak az ő letéteménye.

Más szóval: Azért maradok az Egyházban, mert úgy látom: a hit szükséges az embernek, sőt a világnak, ezt a hitet pedig csak benne valósíthatom meg, vele szemben nem. A világ ebből él, még akkor is, ha nem osztja. Mert ahol nincs többé Isten — és a hallgató Isten nem Isten —, ott nincs többé a világot és az embert megelőző igazság. Igazság nélküli világban pedig nem élhetünk sokáig. Ahol le is mondanak az igazságról, ott is titkon még mindig abból élnek, hogy még nem hamvadt ki végképp — mintha a nap fénye, forrásának kialvása után, még egy darabig ragyogna hiú reménységképp, pedig a valóságban már ránk borult a világéjszaka.

Más oldalról újból másképpen fogalmazhatjuk ugyanezt: Azért maradok az Egyházban, mert csak az Egyház hite válthatja meg az emberiséget. Ez nagyon hagyományosan és dogmatikusan hangzik, nincsen valóságíze, de egészen józanul és reálisan értem. Erőszakosság és csalódások alatt nyögő világunkban elemi erővel tör fel ismét a megváltás vágya. Freud és C. G.Jung fáradozásai mind csak kísérletek, hogy megváltást adjanak a megváltatlanoknak. Marcuse, Adorno, Habermas a maguk módján, más támpontokból kiindulva, tovább keresik és hirdetik a megváltást. A háttérben Marx áll, és az ő kérdése is a megváltásé. Minél szabadabb, minél felvilágosodottabb, minél hatalmasabb lesz az ember, annál inkább gyötri a megváltás utáni vágy, annál kevésbé érzi magát szabadnak. Marxtól Freudon keresztül Marcuse-ig közös a fáradozás: megváltást keresni úgy, hogy szenvedésből, betegségből, nyomorból meggyógyított világra törekszenek. A zsarnokságtól, szenvedéstől, igazságtalanságtól mentes világ nemzedékünk nagy jelszava lett: az ifjúság viharos kitörései ennek az ígéretnek szólnak, s az öregek keserű sértődöttsége az ellen lázong, hogy ez a világ még mindig nem valósult meg, még mindig van zsarnokság, jogtalanság, szenvedés. A szenvedés és a Jogtalanság ellen küzdeni a világban: ez igazából mindenestül keresztény ösztönzés. De az az elképzelés, hogy szociális reformmal, a mások fölötti uralom és a jogrend megszüntetésével szenvedés nélküli világot hozhatunk létre, az a vágy, hogy ezt itt és most elérjük: ez tévedés, ez az ember lényegének mélységes félreismerése. A szenvedés e világon nemcsak a birtok és a hatalom egyenlőtlenségéből fakad. És nemcsak teher, amit az embernek le kell ráznia. Aki ezt akarja, annak a kábítószerek látszatvilágába kell menekülnie, akkor pedig igazán tönkreteszi önmagát, és ellentétbe jut a valósággal. Az ember csak önmagának fájdalmas elviselésében és csak az önzés zsarnokságától szenvedés árán felszabadulva találja meg önmagát, saját valóságát, örömét, boldogságát. A jelen óra válsága lényegében éppen az, hogy azzal csábítanak:

41