Szolgálat 21. (1974)

Tanulmányok - Joseph Ratzinger: Miért vagyok még az Egyházban?

esendőség jelképe, mint a halálnak és elmúlásnak, de egyben az újjászületés és feltámadás reményének szimbóluma, az emberi lót képe volt, „egyszerre patetikus és vigasztaló“ képe (M. Eliade: Die Religionen und das Heilige. Salzburg, 1954, 215.0.). A hold- és földszimbolika sokban összeolvad. A hold elmúlásában éppúgy, mint újjászületésében az ember világát képviseli, a földi világot, amelyre az elfogadás és rászorulás nyomja rá bélyegét, amely termékenységét máshonnan, a naptól kapja, (gy a holdszimbolika egyben az ember, az emberiét szimbólumává lesz, úgy, amint ez a nő alakjában áll előttünk: befogadó, és a befogadottnak erejében termékeny.

A hold szimbolikájának az Egyházra való átvitelében az egyházatyák számára két kiindulási pont kínálkozott: a hold — asszony (anya) kapcsolat, és az a szempont, hogy a holdvilág idegen világosság, a Hélioszé, amely nélkül a hold teljesen sötét lenne. Világít, de fénye nem az övé, hanem másé. Egyszerre sötétség és világosság, ö maga sötétben van, de világosságot ad másnak a jóvoltából, akinek fénye rajta keresztül továbbsugárzik. És éppen ebben képe az Egyháznak, amely akkor is világít, ha ő maga sötét. Nem saját fényétől világos, hanem az igazi Naptól, Krisztustól kapja a világosságot, úgyhogy bár ő maga csak földi matéria (mint a hold, amely szintén csak másik föld), mégis fényt tud sugározni istentávolságunk éjjelében — „a hold Krisztus titkáról beszél.“ (Vö. H. Rahner: Griechische Mythen in christlicher Deutung, Darmstadt, 1957, 200-224.)

A szimbólumokat nem szabad kisajtolni: legbecsesebb bennük éppen a logikai rendszerezés számára megfoghatatlan képi jelleg. Itt mégis a holdutazások korszakában kényszerítő erővel merül fel a hasonlat kiszélesítése. így a fizikai és a szimbolikus gondolkodás szembeállításával megláthatjuk helyzetünk sajátos jellegzetességét az Egyház valóságának oldaláról is. A holdutazó, illetve a holdszonda a holdat csak mint kőzetet, mint pusztát, homokot, hegységet fedezi föl, nem mint világosságot. És valóban: önmagában csak ez, csak pusztaság, homok, kőzet. És mégis világosság is — nem önmagában, hanem valami más felől és valami más felé, s megmarad annak, az űrutazás korszakában is. Az ő, ami nem ő. És a más, ami nem az övé, mégis az övé — övé, bár nem sajátja. Van fizikai igazság, és van költői, szimbolikus igazság, egyik nem érvényteleníti a másikat. És most kérdem: nem egészen hű képe-e ez az Egyháznak? Aki űrszondával lapátolja ki és járja végig, az csak pusztaságot, homokot, kőzetet tud fölfedezni, az ember emberiességeit, az emberi történelmet a maga pusztáival, porával és magaslataival. Ez az, ami az övé. És mégsem ez az igazi benne. A döntő az, hogy — bár ő maga csak homok és kő — mégis világosság egy Másik felől: az Úr felől. Ami nem az övé, az az övé igazán, az az igazi benne, sőt éppen az a lényege, hogy ő maga nem számít, hanem az számít benne, ami nem ő, hogy csak azért van, hogy ne önmaga legyen — hogy olyan fénye van, amely nem ő, és amely létének egyedüli oka. „Hold“ ő — mysterium lunae — és így van köze a hívőhöz, mert éppen így lehetséges benne a maradandó, spirituális döntés.

38