Szolgálat 21. (1974)
Tanulmányok - Joseph Ratzinger: Miért vagyok még az Egyházban?
értelmét. Mert az eredeti értelemben vett reform, megújulás lelki folyamat, egészen közeli rokona a megtérésnek, s ilyen értelemben a kereszténység lényegéhez tartozik. Csak megtérés által leszünk keresztények, — ez áll az egyes emberre egész élete folyamán, áll az Egyházra egész történelme során. Az Egyház mint egyház is abból él, hogy mindig újból megtér az Úrhoz, elfordul a sajátjába, a puszta kedves megszokásba való belemerevedéstől, amely olyan könnyen kerül szembe az igazsággal. Ahol azonban a reformot kiszakítják ebből az összefüggésből, a megtérés fáradságos folyamatából, és az üdvösséget már csak mások megváltoztatásától, mindig újabb formáktól, a korhoz való mindig újabb alkalmazkodástól várják, ott történhet ugyan még valami hasznos, de egészében az ilyen reform önmagának torzképévé válik. Alapjában véve mindig csak azt tudja elérni, ami az Egyházban nem fontos, másodrangú; nem csoda, hogy a végén még maga az Egyház is másodrangúnak tűnik neki. Ezt meggondolva érthetővé válik az a sajátos ellentmondás is, amely a látszat szerint a jelen újító fáradozásai közben adódott: Azon munkálkodunk, hogy fellazítsuk a megmerevedett struktúrákat, kiigazítsuk az egyházi hivatalnak a középkorból, vagy méginkább az abszolutizmus korából származó formáit, megszabadítsuk az egyházat az ilyen rárakódott salaktól, és képessé tegyük az Evangélium szelleméből fakadó egyszerűbb szolgálatra. És íme, ez a fáradozás ténylegesen a hivatalos elem olyan túlbecsülésére vezetett az egyházszemléletben, amely a történelemben szinte példátlan. Igaz, ma erősebben bírálják az egyházi intézményeket és hivatalokat, mint valaha, de ugyanakkor teljesebben le is foglalják a figyelmet, mint azelőtt. Sokak szemében ma mintha már csak ebből állna az Egyház. Az egyházkérdés így aztán kimerül az intézményei körül vívott küzdelemben; nem akarnak kihasználatlanul hagyni egy ilyen szépen kiépített apparátust, viszont roppant alkalmatlannak találják a kitűzött új célokra. Emögött most már láthatóvá válik a következő, lényeges réteg; a folyamat tulajdonképpeni magva, a hit válsága. Az Egyház szociológiai sugara még mindig messze túlterjed az igazán hívők körén, és ez az intézményesített valótlanság nagyon elidegenít igazi lényegétől. A zsinat hatása a nyilvánosságra, meg az, hogy látszólag lehetővé vált a hit és hitetlenség közeledése (a tudósítások ezt szinte szükségszerűen megtévesztő formában hozták), a végsőkig fokozta ezt az elidegenedést. A zsinatnak részben azok is tapsoltak, akiknek maguknak eszük ágában sem volt, hogy a keresztény hagyomány értelmében hivők legyenek, de az Egyház „haladását“ saját döntésük irányában úgy üdvözölték, mint útjuk megerősítését. Ugyanakkor persze magában az Egyházban is lázas erjedésbe jutott a hit. A történelmi közvetítés problémája a régi Credót nehezen értelmezhető félhomályba burkolta, amelyben a dolgok körvonalai elmosódnak; a természettudományok ellenvetése, vagy inkább az ún. modern világképé (amit ti. annak tartanak), megteszi a magáét, hogy ez a folyamat még jobban kiéleződjék. A határok magyarázat és tagadás között, éppen az alapkérdések lényeges pontjaiban, mindig kevésbé lesznek 35
