Szolgálat 21. (1974)
Tanulmányok - Joseph Ratzinger: Miért vagyok még az Egyházban?
fölismerhetők. Mit jelent tulajdonképpen: „halottaiból föltámadott“? Ki hiszi, ki magyarázza, ki tagadja? És az értelmezés határai körül vívott csatározás mögött szemlátomást tűnik el Isten arca. Az „Isten halála“ egészen valós folyamat, amely ma mélyen belenyúlik az Egyház belsejébe. Úgy látszik, Isten meghal a kereszténységben. Mert ahol a feltámadást már csak egy elavult képekben megfogalmazott eseménynek érzik, ott nem Isten működik. Működik-e egyáltalán? Ez a nyomban rákövetkező kérdés. De ki akarna olyan ósdi lenni, hogy szószerint ragaszkodjék a „feltámadott!"-hoz? így aztán az egyiknek haladás az, amit a másik hitetlenségnek kénytelen tartani, és mindennapivá válik az a mindezideig elgondolhatatlan dolog, hogy olyanok, akik az Egyház Credóját régesrég elhagyták, jó lelkiismerettel azt tartják: ők az igazi haladó keresztények. De számukra az Egyház egyedüli mércéje működésének célszerűsége. A kérdés persze az, mi a célszerű, mi legyen az egész működés célja. Társadalmi kritika? fejlődési segély? forradalom? Vagy közösségi ünneplés? Mindegyik esetben alapjaiban újból kell kezdeni, mert az Egyház eredetileg nem erre való volt, és jelen formájában nem is nagyon használható erre. így aztán hívők és nemhivők kényelmetlen érzése egyre fokozódik. A hitetlenségnek az Egyházban elnyert polgárjoga mind a két fél számára egyre elviselhetetlenebbé teszi a helyzetet; mindenekelőtt pedig e folyamatok hatására a reformprogram tragikus módon furcsa, sokaknak szinte már megoldhatatlan kétértelműségbe torkollik. Persze most azt mondhatjuk: Ez azért mégsem teljes képe helyzetünknek. Hiszen annyi pozitívum jött létre az utóbbi években, amit egyszerűen nem szabad elhallgatni — a liturgia hozzáférhetővé válása, a szociális kérdés iránti éberség, jobb megértés a különvált keresztények között, sok aggály megszűnése, ami hamis betűrágás következménye volt, és még sok egyéb. Ez igaz, és ne is kisebbítsük az értékét. De az általános egyházi „Időjárásra“ (ha szabad így mondani) nem ez a jellemző. Ellenkezőleg, egyelőre mindez szintén a hit és hitetlenség határainak elmosódásából adódó félhomályban úszik. Csak kezdetben látszott úgy, hogy ennek az elmosódásnak felszabadulás az eredménye. Ma világos, hogy — a reménység minden kétségtelen jele ellenére — ebből a folyamatból nem korszerűvé, hanem mindenestül kérdésessé vált és keservesen megtépázott Egyház került ki. Mondjuk csak ki egész keményen: Az első vatikáni zsinat leírása szerint az Egyház „sig-num levatum inter nationes“, a nagy eszkatológikus lobogó, amely messze láthatóan hívja és egyesíti az embereket. Ő az az Izaiás reményeiben (11,12) messziről szembetűnő jel (így gondolta az 1870-es zsinat), amelyet minden ember fölismerhet és mindenkinek félreérthetetlenül utat mutat. Csodálatos kiterjedésével, magasfokú szentségével, minden jóban való termékenységével és rendíthetetlen szilárdságával ő maga a kereszténység csodája, állandó, minden más jelet és csodát pótló hitelesítője a történelem, színe előtt (DS 3013k). Ma úgy látszik, mindez visszájára fordult: Nem csodálatos kiterjedett- ség színtere az Egyház, hanem kiskaliberű, stagnáló egyesület, amely sem 36
