Szolgálat 21. (1974)
Tanulmányok - Joseph Ratzinger: Miért vagyok még az Egyházban?
van; vagy konzervatív valaki, vagy progresszív, A valóság természetesen hálistennek még más: csendben, szinte hangtalanul ott vannak a kettő között ma is azok, akik egyszerűen hivők, és az összevisszaságnak ebben az órájában is megvalósítják az Egyház igazi megbízatását: az imádást és a mindennapi élet Isten igéjére támaszkodó türelmét. De ők nem illenek bele önkényes képünkbe, s azért némák maradnak — ez az igazi Egyház ugyan nem láthatatlan, de mélyen elrejtőzik az emberek elképzelte Egyház mögött. Ezzel már kezdtük számbavenni azt a hátteret, amelyből ma fölvetődik a kérdés: Miért maradok még az Egyházban? Ha értelmesen akarunk felelni erre a kérdésre, először is még tovább kell mélyítenünk a háttér elemzését, hiszen a „ma“ szócska közvetlenül témánk körébe utalja, és most, a helyzet tisztázása után, fel kell tennünk az okokra vonatkozó kérdést. Hogyan kerültünk ebbe a furcsa babiloni szituációba abban a pillanatban, amikor új pünkösdben reménykedtünk? Hogy lehet, hogy éppen mikor úgy látszott: a zsinat betakarítja az utóbbi évtizedek ébredésének érett gyümölcsét, a nagy remény beteljesedése helyett hirtelen félelmetes űr tárult fel? Hogy történhetett, hogy az egység nagy lendületéből szétesés jött létre? Szeretnék először egy hasonlattal felelni. Ez egyben fölfedi az előttünk álló feladatot is, és ezzel már utalásszerűén megláttatja azokat az okokat, amelyek minden „nem“ közepette továbbra is lehetővé teszik az „igen“-t. Úgy látszik, miközben az Egyház megértésén fáradoztunk (ez a művelet a zsinaton végül is az érte vívott tevékeny küzdelemmé, a rajta végzett konkrét munkává lett), olyan közel jutottunk hozzá, hogy most már nem tudjuk meglátni az egészet: a házaktól nem látjuk többé a várost, a fáktól az erdőt. Mintha most az Egyházzal is abba a helyzetbe jutottunk volna, amelybe olyan gyakran juttatott a tudomány a valósággal szemben. Olyan túlfinomult pontossággal látjuk a részleteket, hogy lehetetlenné válik az egész meglátása. És mint ott, itt is a pontosságban elért nyereség veszteséget jelent az egész igazság felfogásában. Igen, az, amit a mikroszkóp egy fadarabról mutat nekünk, mind vitathatatlanul helyes. Mégis elfödheti előlünk az igazságot, ha feledteti velünk, hogy a részlet nem csupán önmagában van, hanem az egészben. Ezt az egészet nem lehet mikroszkóp alá tenni — és mégis igaz, igazabb, mint a részlet elszigetelése. Nevezzük most már nevükön a dolgokat. A jelen látásmódja abban az értelemben is átalakította egyházszemléletünket, hogy az Egyházat gyakorlatilag már-már csak a manipulálhatóság szempontjából nézzük, azt kérdezzük: mit lehet belőle csinálni. Az Egyház reformján való serény fáradozás végül is elfeledtetett minden mást: ma már csak képződmény számunkra, amelyen változtatni lehet, s csak az a kérdés, mit változtassunk hát rajta, hogy „hatékonyabbá“ tegyük a mindenkori célok (kinek-kipek házisütetű célja) érdekében. Ennek a kérdésföltevésnek irányába sodródva a reformgondolat a köztudatban messzemenőleg elkorcsosult, és ezzel elveszítette igazi 34
