Szolgálat 21. (1974)
Tanulmányok - Weissmahr Béla: Hiszek egy Istenben... hiszek Jézus Krisztusban...
megszólított, nem lehet úgy bebizonyítani, mint egy számunkra egzisztenciálisan közömbös igazságot. Az értelem számára kényszerítő módon csak olyan igazságokat lehet bebizonyítani, amelyekkel szemben lehetséges a semleges álláspont. Itt pedig nem ilyenről van szó. Hozzájárul ehhez még az is, hogy aki „Isten szavát“ eleve illúziónak tartja, az föl sem vetheti azt a kérdést: hogyan beszél az Isten és hogyan lehet szavát a pusztán emberi szótól megkülönböztetni. Hivő ember számára viszont van ezeknek a kérdéseknek értelme, mert arról van szó, hogy hitére reflektálva keresi azokat a mozzanatokat, amelyek megalapozzák hivő meggyőződését. A hivő tudja, hogy ezekre a kérdésekre van felelet. Az igazi hithez hozzátartozik a saját megalapozottságának tudata. Ez pedig lehetetlen lenne akkor, ha Isten szavát nem lehetne felismerni és megkülönböztetni. Kérdésünk tehát ez: hogyan ismerem fel, hogy az, amit az egyház hirdet, valóban Isten szava? Másszóval: hogy alakult ki bennem a személyes, tudatos hit? — És itt nyugodtan eltekinthetünk attól, hogy a legtöbben beleszület- tünk egy keresztény közösségbe, hivő családban nőttünk fel és így lettünk hívőkké. Mert a személyes hit minden esetben több, mint pusztán nevelési hatások eredménye. A hitnek persze vannak feltételei: ha soha nem hallottunk volna Jézus Krisztusról, az ő egyházáról, nem lehettünk volna hivő keresztényekké. De hit nincsen személyes állásfoglalás nélkül. Igazán hivő csak akkor lettem, amikor személyesen döntöttem hitem mellett, amikor tudatosan életem, cselekvésem vezérfonalává tettem Jézus Krisztus tanítását, illetve személyét. Hogyan történt ez? Milyen nem szájjal kimondott, de szívvel megélt meggondolások vezettek ebben? A külső körülmények egyénenként nyilván nagyon különböztek egymástól, alapjában véve azonban mindig ugyanaz a folyamat játszódott le. Egyrészt felfedeztem magamban valami igényt, valami vágyat a határtalan, a végtelen, a feltétlen után, másrészt pedig megtapasztaltam azt, hogy van valami — pontosabban: hogy ebben a világban megnyilvánul valami —, ami megfelel a feltétlen felé kitáruló igényeimnek. Ez persze elméleti leírás; a valóságban mindez talán igen prózaian zajlott le. Valamilyen az élet megkövetelte döntés kapcsán, vagy amikor nagyon csalódtam, vagy amikor váratlanul megtapasztaltam, mi az igazi emberi jóság, esetleg egy haláleset alkalmából a közvetlen közelemben, megértettem, hogy az ember az élet értelmének tudatos keresője. Az ilyen tapasztalatoknak azután mindig volt egy mélységdimenziója is; hátterükben mindig megbújt a felismerés: amikor nem tudok lemondani arról, hogy életem értelmét keressem, akkor nem pusztán olyasvalamire gondolok, ami néhány percig kielégít, nem olyasmire, ami egyes esetekben eligazít, másokban meg nem, hanem arra, ami a szó szoros értelmében feltétlen érvényű (noha akkor bizonyára nem fejeztem ezt így ki magamban). Az ilyen tapasztalatok utólagos elemzése közben'felmerülhet ugyan (gyakran fel Is szokott merülni) a kétely: nem csapom-e be magamat? De 30
