Szolgálat 21. (1974)

Tanulmányok - Weissmahr Béla: Hiszek egy Istenben... hiszek Jézus Krisztusban...

emlékeznem kell arra, hogy semmi kételyem sem volt, amikor pl. egy döntő helyzetben megtapasztaltam: nincsen középút hűség és hűtlenség között, és még ha akarom, sem tudom mondani: „végeredményben teljesen mindegy, mit csinál az ember“. Követelő és visszautasíthatatlan világossággal tudtam ugyanis: itt olyan döntésről van szó, amely a feltétlen távlatában áll. Az ilyen és hasonló események jelekké lettek számomra, amelyek túlmutatnak ön- magukon, s arra utalnak, hogy az, amit a vallás Istennek nevez, nem puszta fogalom, hanem valóság. Ahol feltétlen követelményekkel és feltétlen ígéretekkel találtam magam szemben, ott valamiképpen a személyes feltétlenség hangját hallottam, az szólt hozzám, akit Istennek nevezünk.

Lehetséges persze, hogy ez az elemzés még mindig túlságosan elvont. Nem azért, mintha hasonló szituációk nem adódnának minden hivő ember

életében. Hanem azért, mert hitem megalapozottságának megtapasztalása még sokkal rejtettebben, sokkal kevésbé feltűnően történt. Talán csak abból állt ez a tapasztalat, hogy azt a hitet, amelyet mint gyermek és serdülő egyes hivő emberek példája nyomán átvettem és a világ legtermészetesebb módján gyakoroltam, lassanként mindig jobban megértettem. A bibliai történetek és a hitvallás megfogalmazott tételei hátteréből egyre jobban kibontakozott Jézus Krisztus alakja. Lehet, hogy csak egyes vonásai ragadtak meg. Lehet, hogy olyasvalami, amit magam személyes kapcsolatnak neveznék, még csak ki sem alakult. Személye mégis valamiképpen középpont és norma lett számomra. Nem mintha képes lettem volna arra, hogy életének minden viszonylatában „kövessem“ őt. Ehhez már a körülményeim is túlságosan különböznek az övétől. De azért eszménynek tartottam, még ha tudtam is, hogy reménytelenül távol vagyok tőle. Mert láttam azt, nem gyakran ugyan, de legalább olykor-olykor: mire képesek azok, akik egészen őreá építették életüket. Az ilyen életpéldákon keresztül ma is érthető módon szól azokhoz, akik elég szerencsések (akik részesei lettek annak a kegyelemnek), hogy e jelek tanúi lehettek.

Fundamentum nélkül nincsen emberi élet. Jézus Krisztusban azért tudok hinni, mert megtapasztaltam: ez a fundamentum teherbíró, annyira teherbíró, hogy egész életem terhét képes hordozni. E tapasztalathoz természetesen hozzátartozik a gyakorlat, a hit gyakorlata. Mert tapasztalatra csak akkor tesz szert az ember, ha belebocsátkozik ebbe a vállalkozásba, amely kívülről nézve esetleg kalandnak tűnik.

Amikor hiszek Jézus Krisztusban, akkor részesülök abban a tapasztalatban, amelyet az apostolok és Krisztus közvetlen tanítványai szereztek. Ezek az emberek vallásos zsidók voltak, számukra Isten nem volt probléma. Várták az Isten végső szavát, a Messiás megjelenését. Ebbe a hitükbe nagyon sok emberi vágy, sőt számítás is vegyült ugyan, de mikor találkoztak Jézussal, mikor hallották tanítását, mikor megélték, hogy „erő áradt ki belőle“, mikor tanúi voltak csodáinak, lassan mégis megnyílt a szemük. Az eseményekben,

31