Szolgálat 21. (1974)
Tanulmányok - Cserháti József: Mai igehirdetésünk és a hit
rejlő problematikát magunkra kell alkalmazni, és e személyes álláspontunkkal lépünk a hívek elé. Valaki egyszer „per absurdum“ ezt így fejezte ki: nem fontos, hogy az igazságot milyen formába öltöztetjük, vagyis hogy mit hirdetünk, hanem az a döntő, hogy ki a hirdető. E kijelentésben az a feltörést sürgető igazságmag rejlik: mai hirdetésünkben a tárgyi és a szubjektív komponenseknek eggyé kell válniuk, találkozniuk kell. Az apostolokról tudjuk, hogy teljes bizonyossággal hirdették az örömhírt, igen, róluk valóban az áll, hogy prédikációjuk „hir-detés“, hírüladás volt. Náluk a hír mint újdonság és üdvözítő valóság a belső megigazultság bizonyosságává vált, és az hajtotta őket mint Krisztus hírnökeit a világ üdvözítése felé. Hitünknek a magunk egyéni, személyes világán keresztül kell utat törnie mások felé. Nem a „saját hitünk“ a hirdetés tárgya, de mindig a hirdetés alanya maradhat; nem a saját hitemet hirdetem, de saját hitem önmagát is hirdeti, amennyiben hitem nagy élményei, az Istennel való személyes találkozás, az egyéni megihletettség és a belső átélés ereje hatja át prédikációmat. — Ez a ma — főleg fiataloktól — annyira követelt „egzisztenciális hirdetés" első igénye. A hitben rejlő dialógus. — E második szempont a hitnek mint beszédnek vagy beszélgetésnek további elemzéséből adódik. A hitben Isten és ember beszélget egymással, de úgy, hogy minden igazság közlése egyszerre kérdés és felelet. Isten kérdez, felszólítással, hívással fordul az ember felé, és az ember kénytelen felelni. De az ember is kérdéseket intéz az Istenhez, és az Isten egyszersmindenkorra Krisztusban válaszol az emberiségnek. Az egzisztencializmus egyik tétele így hangzik: az ember valójában csak mint kérdezett, felszólított és a kérdésekre válaszoló lény lesz emberré. Másszóval csak kérdéseiben, keresésében, a holnap előtti nyitottságában és várakozásában igazán létező. Azonnal érződik, mennyivel konkrétebb, elevenebb, a személyiség igazi problémavilágát érintő lehetne igehirdetésünk, ha a kérdezés és a válaszadás feszültségében állna. Ma mindinkább látjuk, hogy a vallásos élet sajátos természetét az Istennel való találkozás, a dialógus határozza meg változatos megjelenési formáiban. Miről, miért és hogyan tudunk beszélni az Istennel? A személy legbensőbb magvának megnyitása csak ilyen módon sikerülhet: bevilágítunk az értelem ablakán át, kopogtatunk a szív ajtaján, és kérdezzük vagy inkább felkínáljuk mindazt, ami a másik boldogságához szükséges. Az emberarculatú fordulat. — VI. Pál pápa a zsinat befejező ünnepségén azt mondotta: a zsinat arra tanított meg bennünket, hogyan kell az embereken keresztül az Istenhez jutni. Ma, az emberi személyiség, a szabadság és tekintély, az emberi méltóság és egyenlőség sokat vitatott problémavilágában, hatalmasra nőtt emberi látóhatár kezd előttünk kibontakozni. A személyiség értékelése eddig nem látott mértékben fokozódik, és a mélyebb, teljesebb humanitás, az emberi mivolt és az emberi közösség egybefogó „emberies2 17
