Szolgálat 21. (1974)

Tanulmányok - Cserháti József: Mai igehirdetésünk és a hit

a papra mondjuk azt, hogy a hit embere. Egyszerűen azért, mert a pap hirdeti a hitet, ő a hit elhintője, az isteni ige magjának nővesztője, a hitélet ápolója, egyszóval a hit „eredeztetője“. S itt találunk rá arra, ami a pap hitében ma különösképpen sajátos vonásként jelentkezik, s ez az a jegy, amelyre ma különösen fel kell figyelnünk.

Rómában tanuló fiatal magyar pap mondta nekem nemrégen: odahaza észreveszik, hogy a Rómában végzett, és bizonyos tekintetben általában a fiatal papok igehirdetésében a többihez viszonyítva „struktúra-különbség" mutatkozik: a régiek objektív, tárgyi összefüggésben hirdetnek, a fiatalok pedig egzisztenciálisan, vagyis az életkérdések, a hivők problémái felől készítik elő prédikációikat. Ez a különbség valóban fennáll, s ez nem csupán stíluskülönbség, hanem látási vagy szemléleti eltérés.

Amit a következőkben még mondani szeretnék, azt a ma oly szükséges valóságelemzésből merítem. Négy szempontra kívánnám felhívni a figyelmet: az igehirdetés személyes, dialógusos, emberarculatú és tanúságtevő mozzanataira.

A személyes jelleg. — Igen fontos szem előtt tartani az igehirdető és a megszólított közösség között kialakult viszony személyes jellegét és a kapcsolat kölcsönös dinamikáját. A kinyilatkoztatott ige hirdetésében az első megszólított személy maga az igehirdető. Isten szólítja meg, és amit hirdet, az Isten beszéde. Az igehirdető pap, mint láttuk, beszédet fogad el és beszédet ad tovább. A hit alaptermészetéhez lényegesen hozzátartozik, hogy beszédnek hiszünk, s mivel a beszéd az egyik legszemélyesebb emberi megnyilatkozás, ezért kell az igehirdetésnek a személyiség legbensőbb világából fakadnia. A beszéd szavakból és mondatokból áll. Nem lehet valamit továbbmondani, amíg magunkban meg nem fogalmaztuk, értelmes összefüggésben ki nem fejeztük. A hit mindig belső válasz arra, amit kívülről kaptunk. A hit személyes állásfoglalás, és a belőle fakadó bizonyosság és meggyőződés kérdései is a legszemélyesebb állásfoglalást érintik. Ma nem annyira a hitigazságot kifejező megfogalmazás és annak tartalma áll előtérben, hanem a hitből fakadó élet konkrét megnyilvánulása magam és mások felé. Hitünk ma szinte azonos lesz azokkal a tettekkel, amelyekkel kinyilvánítjuk.

Ez a szubjektív vagy interszubjektív helyzet korábbi igehirdetésünkből sokszor hiányzott, vagy legalábbis nem volt tudatos. Ma kétszeresen is érezzük ezen a téren a változtatás szükségességét: jobban érvényre kell jutnia a tárgyi és tartalmi anyagon túl a hit természetében rejlő személyi elemeknek, a személyiség dinamikájának. Nem hirdethetünk olyat, amiről nem vagyunk tökéletesen meggyőződve, és ezt nem tehetjük meg másképpen, mint hogy magunk is mindig hallgatói vagyunk az igének. S nem hirdethetjük a magunkba fogadott üdvözítő igét másképpen, mint azzal az értékeléssel és lelkesedéssel, személyes odaadással, győzelmes kisugárzással, amivel a legszentebbet szoktuk körülvenni az élet értékeinek sorozatában. Másszóval a hitben

16