Szolgálat 21. (1974)

Tanulmányok - Mihályi Gilbert: A hit mint a keresztény lét alapvetése

A zarándokéletet bizonytalanság kíséri. A hit nem változtatja meg az élet szokásos menetét. Nem old meg minden problémát, nem ad mindenre kimerítő választ. A földön vándorló ember számára nincs teljes magyarázat, hiszen Szent Pál figyelmeztet: „itt csak tükörben látunk“ (iKor 13,12). A hit nem biztosít betegségek ellen, sem szerencsétlenség ellen, nem véd meg a haláltól. Ezek a vándorélet elengedhetetlen tartozékai. Igaz, a benső bizonyosságot megadja, ezért mondhatja meggyőződéssel Szent Pál: „Tudom, kinek hiszek“ (2Tim 1,12). De létbiztonságot nem ígér. Vagyis a hit a kereszt jegyében áll. Másszóval húsvéti jellegű: a húsvét valóságához pedig mind a nagypéntek keresztje, mind pedig a húsvétvasárnap dicsősége hozzátartozik. Tehát a hitnek a kereszt a próbája, de beteljesülésének útja is. A hit keresztje éppen az a nagy paradoxon, hogy amíg egyrészt bensőleg a legbizonyosabb, másrészt mégis sötét és minden biztonságot nélkülöz. P. Hunya, a lelkiélet mestere, találóan „saltomortalénak“, halálugrásnak nevezte ezt. A hit e kihívására azonban a hivő nem hitetlenséggel válaszol, hanem a vándorember alázatosságával hitének egyre mélyebb értelmezésében és megélésében keresi az eligazodást.

Sorsalakító, felelős vállalkozás

Abrahám ezt a jövőt — amint életéből kitűnik — nem várta sült galambként, hanem neki kellett kialakítania. Vagyis senki más nem végezte el helyette mindazt, ami őreá várt és reá hárult. Neki kellett komolyan és felelősségteljesen elvégeznie a ma feladatait, és így építenie és biztosítania a holnapot. Isten tervei Ábrahám hite nyomán valósultak meg.

A hit tehát nem valami pietisztikus, jámbor magatartás, amely mindent — kiútként — Istenre bíz és Istenre hagy. Nem állandó csodavárás, amely túlozza és eltorzítja az isteni gondviselést: „Isten úgyis mindent elintéz." Nem saját tehetetlenségünk kenetes fedezése, amely ájtatossági gyakorlatokba merül, de az élet kemény feladataiban felsül. A hivő ugyanis jól tudja, hogy Isten és ember szeretetviszonyában neki is van tennivalója, és ez a viszonzás. Viselkedése tehát nem passzivitás, nem tunyaság és lustaság, hanem folyvást megújuló igenlés és teljes önátadás az isteni hívás kegyeimi indítására. A hitnek ebben a szüntelen gyakorlásában fejlődik a hit maga, és épül az élet. Isten szándéka a hitben újjáalakult ember munkája nyomán valósul meg a világban. Abrahám élete igazolja, hogy az embernek Isten munkatársaként hivatása van a földön. A hit tehát nem szakít el a világtól és embertárstól, hanem inkább hozzájuk kapcsol. A hivő ember következőleg polgári-politikai kötelezettségeit is komolyan veszi.

A hivő tehát nem a sors játékszere, nem fatalizmus rabja, nem egy olim- poszi magasságban trónoló kényúr bábja, hanem sorsának felelős kovácsa, amennyiben a magát közlő isteni szeretet indítására élete minden helyzetében szerető viszonzással adja át magát mindeneket éltető, megújító és betöltő hatalmának. •»

9