Szolgálat 20. (1973)

Könyvszemle - Teilhard lelki üzenete (Szabó F.)

a Plérómáig, a végső beteljesedésig. Ilyen értelemben beszélhetünk „krisztogenezis- ről“, amely — Teilhard szerint — az antropogenezis folytatása más szinten, természet- feletti síkon. Mivel pedig az Eucharisztia a Megtestesült Ige jelenléte közöttünk, a meghalt és feltámadt Krisztus misztériumának megjelenítése, és mivel főleg általa „épül ki" Krisztus Teste, az egész világfolyamatot úgy tekinthetjük, mint a teremtett világ készülődését ill. előkészítését a konszekrációra. Az Eucharisztia „kiszélesítéséről" ezeket írja Teilhard: „Amikor elhangzanak a szentségi szavak: ,Hoc est Corpus meum‘: ez az én Testem, akkor a ,Hoc‘ elsősorban a kenyeret jelenti. De másodlagosan, a természet második fázisában, a szentség anyaga maga a Világ, amelyben szétárad az Egyetemes Krisztus emberfölötti jelenléte, hogy beteljesítse ezt a Világot. A Világ az a végleges és valóságos Ostya, ahová lassacskán leszáll Krisztus; s ezt Ö .saját termetének' beteljesítéséig folytatja, öröktől fogva egyetlen szó és egyetlen működés tölti be a dolgok egyetemességét: ,Hoc est Corpus meum': ez az én Testem. Minden csak azért dolgozik a teremtésben, hogy közelről vagy távolról a Világ- egyetem konszekrációját segítse előbbre jutni" (93).

Teilhard „pánkrisztusi" tanában nem kell burkolt panteizmust keresnünk. Ö maga vigyázott arra, nehogy ilyesmit véljenek felfedezni nála. „Egyetemes Krisztusa" nem valami „gnózis" szülötte, hanem a Názáretben született, a Kereszten meghalt, majd feltámadt történeti Krisztus folytatása, „kiterjesztése", ahogy ő mondja. Tehát arról van szó, hogy Teilhard teljes következetességgel — a hit merész szárnyalásával — kitágítja látókörünket: megmutatja annak a Pantokrátornak kozmikus és felmérhetetlen hatásait, akiért minden lett, akiben minden fennáll, és aki majd visszaviszi a mindenséget az Atyához, hogy „Isten legyen minden minden(ek)ben." Azoknak, akik azt gondolnák, hogy a történeti Jézus alakját elhomályosítja vagy profanizálja, Teilhard ezeket a megrendítően szép sorokat írja, mély, őszinte Jézus-áhítatáról tanúskodva: „Krisztus először is saját magában tapasztalta meg az egyéni emberi szívet, azt, amely kínjainknak és boldogságunknak forrása. De Benne nemcsak egy ember volt, hanem az Ember; nemcsak a tökéletes, az ideális ember, hanem a totális Ember: az, aki saját tudata mélyén minden ember tudatát egyesítette. Ezért az egyetemest kellett megtapasztalnia. Próbáljuk csak egyetlen óceánba gyűjteni mindazt a rengeteg szenvedést, reményt, félelmet, küszködést, boldogságot, aminek minden egyes ember csak egy kis cseppje. Ebbe a határtalan tengerbe merült Krisztus és minden pórusán át az egészet szívta magába. Hatalmas Szívébe ezt a háborgó tengert hagyta özönleni, s aztán saját életének ritmusához mérten fogta igába szilaj habjait és árjait. — íme ez a jóságos és imádkozó Krisztus szereitől izzó életének értelme. Ez az Ö agóniájának megfejthetetlen titka. S ez kereszthalálának mindent fölülmúló érdeme is" (89).

Milyen erkölcsi és spirituális irányelvek következnek az Egyetemes Krisztus látomásából? Teilhard ezeket foglalja össze a „Világmindenségem" III. részében. „Annak a kereszténynek szemében, aki arra szenteli magát, hogy a világot Krisztusban egyesítse, az erkölcsi és misztikus benső élet munkája teljes egészében visszavezethető két lényeges, egymást kiegészítő mozzanatra: meghódítani a Világot, és a Világ fölé emelkedni. Ez a kettős mozgás természetszerűen születik egymásból, s ugyanannak a törekvésnek két, egymásba fonódó formáját jelenti. Ez az egyetlenegy szándék pedig: Istenhez kapcsolódni a Világon át" (94). Ezután kifejti a kibontakozás és a kisebbedés két egymásbafonódó mozzanatát (vö. az Isteni Miliő két első részével). Egy bizonyos morális felfogással szemben, amely főleg a szándékot hangsúlyozta, Teilhard kiemelte a létrehozott mű („Opus ipsum, et non tantum operatio") fontosságát abban a világegyetemben, ahol minden a szellemért, végső soron pedig Krisztusért valósul meg. Minden tettünkkel, erőfeszítésünkkel (hétköznapi munka és tudományos kutatás, stb.) hozzájárulunk ahhoz — ha hiszünk és szeretünk —, hogy kialakuljon a teljes Krisztus.

De a világ meghódítása, a fejlődés elősegítése csak úgy lebet gyümölcsöző, ha fokozatosan elszakadunk a világtól, fölébe kerekedünk. Nem a középkori „fuga sae94