Szolgálat 20. (1973)
Könyvszemle - Teilhard lelki üzenete (Szabó F.)
culi“ ez, hanem a növekedésben szükséges „passzivitások“, kisebbedések, végső soron a halál elfogadása. Minden erőfeszítés küszködéssel jár; a belső kibontakozás és a világ igazi haladása (a nagyobb szellemiség, a lelki energiák felszabadítása) feltételezi azt, hogy „kiszakítjuk magunkat önmagunkból, önmagunkon túllépünk, elveszítjük saját énünket“ ...........Fölfelé tartani ilyen szüntelen megfosztódásban: ez már a Kereszt útja" (98). „A növekedésnek végeredményben csak annyiban van értelme és célja, amennyiben lehetővé teszi, hogy tágasabb hely ajánlkozzék az isteni érintkezés számára“ (100). Ez a növekedés és kisebbedés csak Krisztus erejével lehetséges. Ő alakítja át a világot és önző szívünket. Miután már küzdöttünk a világban lévő rossz (a bajok, a szenvedés, a halál) ellen — és ebben a küzdelemben Isten áll mellettünk! —, miután eljutottunk erőfeszítésünk maximumáig, akkor átadjuk magunkat az isteni akaratnak azzal a tudattal, hogy minden javukra szolgál azoknak, akik hisznek és szeretnek. De ennek a feltétele az, hogy valóban higgyünk! „Csak abban a mértékben születik meg Isten, amennyiben hisszük, hogy ezt az egyensúlyt (az aktivitás és a passzivitás egyensúlyát) Ö teremti meg: .Diligentibus omnia convertuntur in bonum' (Róm 8,28), akik szeretnek, azoknak válik javukra minden. De ha egyszer eleget tettünk ennek a két föltételnek (becsületesen küzdünk, és bizalmunk teljes), akkor a Világ legsötétebb és legszörnyűbb régiója is mindennél ragyogóbbá és istenibbé válik. A Világ számtalan szolgasága és csalódása mögött felvillan Krisztus mindent átgyúró (plazma- tikus) hatalma, átformál minket és helyünkbe lép“ (102). Érdekes megfigyelnünk: Teilhard a most idézett szövegben spontánul egymással helyettesíti a hit, a szeretet és a reménység természetfeletti aktusait, annyira szervesen látja a keresztény élet hármas-egy aktusát. Nincs tehát igazuk azoknak, akik azt vélik, hogy Teilhard szinte automatikusnak fogta fel a haladást, vagy nem különböztette meg a természetest a természetfelettitől. Mennyire hangsúlyozza azt, hogy a világ átalakulása Krisztus műve és csakis „minőségi ugrás" révén következhet be a végső metamorfózis! „A Világ csak akkor érhet el Istenhez Jézus Krisztusban, ha teljes újraöntésen esik át, amelynek során látszólag teljes egészében, minden (földi értékű) megtapasztalható kárpótlás nélkül süllyed el . . . Cselekvés, szenvedőleges magatartás: életünknek ez a két fele, természetünknek ez a két légzési ritmusa, átalakult és kibontakozott a teremtő egyesülés sugaraiban. Bármit teszünk, Krisztust építjük. S bármit szenvedünk el, Krisztus cselekszik bennünk“ (102-103). összefoglalva a keresztény lelkiség lényegét, ezeket írja Teilhard: „A hivő szemében nagy Testként tárul fel a Világmindenség ... A misztikus látásmód csak föltárja, a misztikus tevékenység pedig csak előmozdítja a Világ egyetemes és szentségi konszekrációját. — Ezért tehát a keresztény számára a lelki élet végeredményben a következőre vezethető vissza: megszentelni (konszekrálni) a Világot olyan teljes hittel, amely a másodrendű okok vég nélküli hálózatában Krisztus szerves befolyását tárja fel; és egyesülni a Világgal oly hűségesen, hogy minden alkalmat megragad a növekedés érdekében és elfogad mindent, ami tuszkolja a halál felé (= meg- halásra ösztönzi)“ (107). A Tudomány és Krisztus meglátásokban igen gazdag esszéjét elemezve és kommentálva bemutattuk Teilhard lelki üzenetének lényegét. A kötetben lévő többi tanulmány ezeket a szempontokat variálja, világítja meg más-más nézőpontból. Utolsó írása, a „Kutatás, munka, imádás“ (1955 március), harminc év után is ugyanazokat a gondolatokat ismétli, mint az 1924-es „Világmindenségem“: „A Föld beteljesítésével kell eljutnunk az Égbe.“ A magyar közönség hálás lehet P. Rezeknek, hogy ihletett fordításban közzétette Teilhard vallási-lelki írásainak gyűjteményét, amelyek (1919-től 1955-ig) hosszmetszetet adnak lelki fejlődéséről. Ezeknek az írásoknak időszerűsége vitathatatlan. A Második Vatikáni Zsinat is bőven merített belőlük, elsősorban a „Gaudium et Spes“ konsti- túció megalapozásában. Szabó Ferenc 95
