Szolgálat 20. (1973)

Eszmék és események - Sík Sándor, a lelkivezető (Volt tanítványa)

istenszeretet természetesen konkretizálódik a teremtett világ szeretetében, meg az emberek szolgálatában. A világ megvetése — mondja — kivételes út, a rendes út a megtestesült Igéé: a világon át szolgálni Istent. Ez a szeretet, mint világnézeti alap, mindenestül nyitott, pozitív beállítottságot ad. Hogy a katolikum kiteljesedést, befogadást, igazán „egyetemességet“ jelent, nem pedig bezárkózást vagy elzárkózást, azt kézzelfoghatóan élte a rábízottak elé — és ez sem volt egészen közkeletű az ő idejében.

Egy pedagógusnak így foglalta össze a gyerekekkel való boldogulás titkát: „Nagyon kell őket szeretni, és leleményesnek kell lenni!“ Máskor: „Sohasem tudtam olyan gyereknél célt érni, akivel nem tudtam magamat megszerettetni.“ — „Szeretik magát ott?“ — tette föl egyszer a kérdést valakinek munkahelyével kapcsolatban. Egy lelkigyermeke, maga is elöljáró, kijelentette: az ő irányítása ébresztette rá, milyen óriási hatalom a szeretet, vezetőnek nem lehet ennél nagyobb, hatásosabb eszközt a kezébe adni. — Mindennél jobban sürgette a szeretet konkrét, apró szolgálatait, akár napsütésben, akár borús ég alatt, elvszerű, fegyelmezett következetességgel, nem szétfolyó érzelmességből. S hogy az igénytelenségnél fontosabb a szeretet, arra így tanított meg valakit: „Inkább meginnám egy kád feketekávét, mint hogy szomorúságot okozzak annak, aki szeretetből készíti és kínálja.“ Hogy a természetes micsoda magátólértetődéssel lendül át nála a természetfölöttibe, arra csak egy kis levélrészlet legyen példa. Arról van szó, hogy szünidei programja még bizonytalan. „Ami azonban biztos: hogy a jó Isten szeret bennünket, és hogy mi is szeretjük a jó Istent, és ezért nagyon bízunk.“

Hatóerejének titka kétségtelenül egyéniségében rejlett. De nemcsak, nem is elsősorban nagy természeti adottságaiban — ebben igen kevesen tudnák utánozni —, hanem természetfölötti kiforrottságában. Egyik legnagyszerűbb, nemrég elhúnyt neveltje és lelki társa mondta róla: „Sokszor gondolkoztam róla, és nem tudom megmagyarázni, mi volt az ő nevelésében az a csodálatos képesség, az a belső hatóerő, hogy amit ő mondott, abban az ember föltétlenül hitt, azt nyugodtan megcsinálta, az biztosan úgy volt jó, ahogyan ő mondta. Nem tudom, hogy ennek mi volt a titka. Nyilván az ő belső elrendezettsége.“ Egy másik így fogalmazza ugyanezt: „Ő és az elvei annyira egyek voltak, hogy avval kormányozta az embert.“ És egy harmadik: „Rezoná- lunk. Miért? Mert az, aki az evangéliumot a szószékről ugyanúgy, mint onnan lelépve a sekrestyebeli diskurzustól a gyóntatószékig és a szerzetesi komoly, dolgos, kemény, egyszerű hétköznapokig elénk éli: egész ember és ugyanakkor Istentől ihletett, egészen krisztusi személyiség.“

Csoda-e, ha az ilyen jellegű kapcsolat a halállal inkább kiteljesedik, mint megszakad? „Előrement azon az úton, amelyen engem is vezetett, az Istenhez vezető, magasba nyúló gyönyörűséges úton. Ö már elérte a célt, ebben biztos vagyok. S én kezemet kezébe téve, most is, teljes bizalommal követem.“ 3 ,