Szolgálat 20. (1973)
Eszmék és események - Sík Sándor, a lelkivezető (Volt tanítványa)
rágós. „Negyven éve mondom magának ezt, és még mindig nem csinálja!" Az alázat alapvető erényére főleg a „ne legyek fontos magamnak" szellemében nevelt. „Az Úristennek nincs szüksége a maga munkájára. Ö maga nélkül is megtehet mindent. Az engedelmességére és az áldozataira van szüksége." És szokás szerint átlendül a pozitívumba: „Ha látja az ember, mennyire seholsem tart, sőt el se kezdte még, annak egy nagyszerű következése van: el kell kezdeni valahol!" Aminthogy sohasem tudott úgy figyelmeztetni, hogy egyúttal ne emeljen is. „Minden beszélgetés után úgy éreztem, hogy nőttem egy cseppet.“ — Egyik rendtársa vallja: „Az ember többnek és különbnek érezte magát a közelében. Az ő jelenléte, mosolya, reagálása az emberből kihozott olyan dolgokat, amelyek legfeljebb csak csírában voltak meg, de abban a napsütésben, amit ő jelentett, ki tudtak bontakozni.“ Tudatosan irányította is a fogékony lelket a nagylelkűségre, mint az istenszolgálat egyetlen méltó módjára: „Aki a nagy dolgokban helytáll, ahhoz méltatlan lenne, hogy kicsiségek elhomályosítsák benne azt az arcot, amelynek Krisztust kell tükröznie.“ — Egyik gyónója egyszer azt találta mondani valamire, hogy nem bírja. „Ez pontosan annyit jelent, hogy nem akarja. Különben is, a ,nem bírom' erkölcstelen kifejezés egy keresztény ajkán.“ A vallásgyakorlatokban a szolidságot és a „minőségi“ jelleget hangsúlyozta. Ha kellett, vaskövetkezetességgel behajtotta pl. a napi félórás lelkiolvasást, hogy egy gazdag képességekkel megáldott lelket megóvjon a szétszóródástól; de jobban szerette hangsúlyozni, hogy nem az ima időtartama, hanem milyensége a fontos. „Minden nap szánjon rá legalább egy percet arra, hogy egészen bekapcsolódjék az isteni áramkörbe. De akkor aztán egészen húzza le a függönyt!“ A lelkiélet egyetlen iránytűje — tanította —: Isten akarata. Hogy ezt teljesíthessük, sokszor a legszentebb dolgoktól is függetleníteni kell magunkat, „elhagyni az Istent az Istenért“. Egyik lelkigyermekének egyszer hosszabb ideig nélkülöznie kellett az Oltáriszentséget és nagyon fájlalta ezt. Azzal válaszolt, hogy szítsa fel a hitét. „Olyan mindegy, hogy egy ajtó, vagy a szentségi színek takarják-e el előlem Krisztust!“ Az a fontos, hogy gondoljak rá, hogy életem körülötte forogjon. Jobban át kell élni azt, hogy egyetlen szentmise és szentáldozás is végtelen értékű, — és a kegyelmi jelenlétet. Talán furcsállja valaki, hogy a szeretet ről mindeddig nem esett szó. A középpont ez volt, a hangsúly mindig ezen volt, de nem úgy, hogy sokat beszélt volna róla, hanem mint irányító szemponton és következetesen végigvitt gyakorlaton. „Jófeltétele a szeretet? — kérdi meglepődve. — De hiszen az nem egy jófeltétel! Az ,a‘ jófeltétel!“ — Mikor valaki hosszabb beszámolót írt neki a szeretettel kapcsolatos nehézségeiről, ezzel a zseniális félmondattal intézte el: ........mind igazak és becsületes elemzések,' de tán elég is a z elemzésből, menjünk a gyakorlatban: circumire benefaciendo . . . “ És az 78
