Szolgálat 20. (1973)

Eszmék és események - Sík Sándor, a lelkivezető (Volt tanítványa)

városi templomból a sekrestyén át; ő ott állt és fesztelenül beszélgetett. Egészen kedves volt és közvetlen, ugyanakkor távolságot parancsoló, akit egyáltalán nem lehet .csak úgy' megszólítani . . . “ — „Általában havonta egyszer kerestem fel — mondja egy lelkigyermeke. — Ez nem rajta múlt, hanem rajtam. Többször nem mertem igénybevenni drága idejét.“ — Valaki, aki több mint 9 évig volt gyónója, egyenesen így vall róla: „Úgy éreztem, óriási önmegtagadásába kerül a velem való foglalkozás.“ Bizony, semmi sem állt messzebb egyéniségétől, mint holmi „olvatag“ kedvesség, nem lehetett vele úgy „feloldódni“, mint ahogyan főleg érzékenylelkű hölgyek a lelkivezetést sokszor elgondolják

..........Ő nem volt szentimentális a vezetésben, az

már igaz!“ — jelentette ki kategorikusan valaki, aki jó 40 évet töltött irányítása alatt.

Másrészt viszont — hagyjuk csak meg csorbítatlanul a látszólagos ellentmondásokat — egészen meglepően, egyes „széplelkekre" szinte kiábrándítóan hatott közelről roppant természetessége, fesztelensége, közvetlensége. Semmi sem volt benne a kotumusos „pap" magatartásából (mai szóval: nem volt „klerikális" . . .) Már kora ifjúságában sem, amikor pedig ez Magyar- országon egyáltalán nem volt közönséges dolog. „Mivel hódította meg az embereket?“ — kérdeztük egyik jó ismerőjétől. „Azzal a kimondhatatlan egyszerűségével. Ö volt az első, akivel valahogyan embermódon lehetett érintkezni; neki minden természetes volt és minden magától értetődő volt.’

Végül még egy, egészen mély lélektani nehézség: A papi hivatás nagyon sokoldalú; egyik ebben, másik abban a feladatában tűnik ki jobban. Nos, Sík Sándor egyáltalán nem az a fajta pap volt, aki az egyéni lelkivezetésben „kiéli“ magát, akinek ez „vág". Ellenkezőleg, — kitűnő pedagógus létére szinte húzódozott tőle. Ö maga mondta egyszer: a Gondviselés nyilván tudta, mit tesz, amikor nem közvetlen papi, lelkipásztori, hanem inkább irodalmi és pedagógiai munkára szánta. Mert annyira tiszteli az emberi lelket, hogy valósággal visszariad attól, hogy irányítóan belenyúljon, ami a lelkivezetőnek sokszor kötelessége. Pedig hát alapjában véve nagyon értett az ilyen irányításhoz. De mindig valósággal ki kellett provokálni belőle. Persze, fogékony lelkek számára ez éppen nem rossz pedagógia. Szívesen és többször fölemlítette nagy tanítványa, Radnóti Miklós esetét. Fényesen sikerült doktorátusa napján állított be hozzá azzal a kéréssel, hogy keresztelje meg. A professzor elképedt: „Hiszen semmi ilyesmiről soha nem beszéltünk!“ — „Éppen azért!“ — volt a válasz.

Természetesen a diszkréciónak és az egyéniségtiszteletnek ezen a szokatlan mértékű adományán túl közrejátszhatott húzódozásában roppant emberi becsületessége és hűsége is. Hiszen minden új lélek egy életre szóló feladatot és terhet jelentett amúgyis zsúfolt napirendjében és roskasztó lelki elkötelezettségében. És ő hűséges volt ahhoz, amit elvállalt, mindvégig, mindenestül. Most megint mintha az ellenkezőjét mondanánk az előbbinek, de kétségtelenül tisztában volt azzal, hogy a lelkivezetés bizonyos mértékig

73