Szolgálat 20. (1973)

Eszmék és események - Sík Sándor, a lelkivezető (Volt tanítványa)

ESZMÉK ÉS ESEMÉNYEK

sík Sándor, a ielkivezetö *

Tíz éve már, hogy — 1963.szept.28-án — elköltözött közülünk századunk magyar katolicizmusának egyik legnagyobb alakja. Nehéz eldönteni: mit markoljunk ki életének, munkásságának valósággal zavarbaejtően sokoldalú bőségéből. Ebben a kis megemlékezésben talán próbáljuk magunk elé idézni lelkivezetői egyéniségét és gyakorlatát.

Hogy itt is a legnagyobbak és a legszélesebb hatókörűek egyike volt, annak igazolására elég ádventi és nagyböjti konferenciabeszédemek majd húsz éven át tartó sorozatára gondolnunk. Kezdettől kényesen vigyázott ezeknek a beszédeknek a műfajára: nem „prédikált“, hanem tanított bennük és velük. így aztán valóban egy kicsit az egész főváros, sőt — a kézről-kézre adott lejegyzéseken és egynéhány (sajnos, mindmáig igen kevés) nyomtatásban közzétett darabon1 át — az egész ország lelkivezetőjévé vált. Izgatóan érdekes feladat lenne ezekből a beszédekből gyűjteni össze lelkivezetői egyéniségének alapvonásait, hozzávéve még két imádságos könyvét2, bennük a magaszerkesztette imákat és főleg a keresztény életről, jellemről adott tanításokat. Mi azonban most egy intimebb jellegű és egyszerűbb utat választunk: személyes benyomásokból, jóismerőseinek, lelkigyermekeinek emlékezéseiből próbáljuk lelkivezetői arculatát megrajzolni.

A legelső, ami a vele kapcsolatba kerülőt megigézte, természetesen a nagy egyéniség ereje, varázsa volt. „Életem legnagyobb élménye volt — vallja róla valaki. — Olyan roppant nagy egyéniség, hogy annak, aki közelébe került, nem egyszerű ismeretet jelent, hanem elsősorban élményt.“ A másik: „Mint lelkivezetőben én azt éreztem, hogy a lényével és a jelenlétével hat.“ És a harmadik: „Miért is jelentettek olyan nagy élményt ezek a beszélgetések? Talán úgy lehetne a legjobban megfogalmazni, hogy az Atya sugárzó egyénisége miatt. Az ember utána úgy érezte, mintha egész nap szebben sütne a nap, mélyebb, teljesebb értelmet nyert volna az élet.“

És itt nyomban egy érdekes ellentmondásra bukkanunk. Ez a nagy lelki- vezető első benyomásra mintha egyáltalán nem is lenne ideális lelkivezetői egyéniség. Legalábbis semmiképpen sem olyan, amilyennek az idevágó „sablont“ sokan elképzelik. Mindenekelőtt volt benne valami nehezen megközelíthető jelleg, valami nem éppen bátorító distancia. Valaki így fogalmazta meg első személyes benyomását róla egy beszéd után: „Vonultunk kifelé a bel* Ezt a megemlékezést Sík Sándor egy külföldön élő volt tanítvány^ küldte el a Vatikáni Magyar Rádiónak, amelynek adásában 1973.szept.4-én és 8-án hangzott el. Szíves engedélyükkel közöljük.

72