Szolgálat 20. (1973)
Az egyház szava - A belga püspöki kar pásztorlevele a szentév kezdetére
rint az Egyház minden ember egységének és közösségének „szentsége“, földi jele és eszköze, hogy egy népbe gyűjtse őket össze Krisztus köré. És nyomatékosan emlékeztet bennünket, hogy mindegyikünknek és mindannyiunknak együtt aktív szerepet kell vállalnunk Isten e tervének megvalósításában. Hogy állunk ezen a téren? Bizonyos: még sokat kell tennünk, hogy a zsinat tanításait magunkba fogadjuk és tetté váltsuk. De — amint ezt mindennap alkalmunk van átélni — az a közös akaratunk, hogy Urunk szándékait hatékonyabban megvalósítsuk, nem mentesít vitáktól és feszültségektől, pártoskodástól és sértődésektől. Maga jézus utalt erre és imádkozott ezért: az embereknek szükségük van a keresztények kölcsönös szeretetének tanúságára. Mindenütt azt halljuk, hogy új világ, emberibb, testvéri világ van keletkezőben — olyan világ, amelyben az ember mindinkább átveszi a felelősséget történelméért, a kivétel nélküli gondoskodást minden testvéréről, és biztosítja jogos részesedésüket a boldogulásban. Ez nagy és nemes terv. A kereszténytől hite megkívánja, hogy örömmel osztozzék ebben a közös feladatban, mégpedig a legelső sorban. De ugyanígy látjuk nap mint nap, hogy ez az új világ szenvedésben, könnyek között jön létre. Az igazi társadalmi igazságosság jogos igényein túl az önzés továbbra is rejtett, elkeseredett harcokra vezet egyesek, csoportok és népek között. A gazdag népek és a többiek közötti szakadék mindig tátong óbb. A háború tovább folyik és nem sikerül megállítani a pusztításokat. Ezt a világot valóban új lélekkel kell telíteni, hogy megújuljon. Az embernek tisztába kell jönnie azzal, hogy a technikai uralom szeretet nélkül nem vezethet messzire. Korunk — még ha nem is akarja észrevenni és nyíltan el is utasítja — közösségre éhezik és szomjazik: közösségre Istennel, közösségre minden emberrel. Testvérek, mi hiszünk Isten ígéreteiben. Szilárdan hiszünk abban, hogy az egyházban és a világban fennálló minden nehézség ellenére a Szentlélek állandóan az emberek egyesítésén fáradozik. De nekik maguknak is készen kell lenniök arra, hogy közeledjenek egymás felé. Ezért indítványozza nekünk az Egyház, hogy ezt a szentévet a kiengesz- telődés jegyében, annak nagylelkű és állhatatos akarásával éljük át. Engesztelődjünk ki mindenekelőtt Istennel. Térjünk vissza hozzá. Az Istennel való barátság nélkül nem leszünk testvéreink számára a béke emberei. Engesztelődjünk ki egymással, mi, akik szeretjük Krisztust és neki akarunk szolgálni. A megbocsátásra és megértésre való készségünk legyen nyilvánvaló minden ember előtt. Isten bocsánatát sem kapjuk meg, ha mi embertársunktól megtagadjuk a bocsánatot. A keresztény hivatásánál fogva olyan ember, aki megbocsát. Engedelmeskedjünk a Szentiéleknek. Gondolatainkban és ítéletünkben próbáljunk mindig mindent jóakarattal magyarázni. Gondolkodásunk és cselekvésünk a családi körben, hivatásunk terén és szociális működésünkben mozdítsa elő elvszerűen a szükséges nagylelkű egyetértést az emberméltóság 68
