Szolgálat 20. (1973)

Tanulmányok - Babos István: Az Egyház: Krisztus szentsége

legyen gondotok, ne a földiekre“ (3,1-2). A zsinat előtti lelki írók a földtől és a földiektől el, az égben levő Istenre fordították a hívek figyelmét. De amint a további szövegből látszik, Szent Pál nem így akarta a hívek figyelmét az ég felé fordítani. Szerinte a Krisztussal való találkozás olyan gyökeres változás a hívek életében itt a földön, hogy feltámadásnak nevezi. A régi (földi) és az új (égi, vagy lélek szerinti) ember itt él a földön, itt érinti őt Krisztus feltámadása. A régiben harag, gyűlölködés, rosszindulat él; az újban egység, megértés, szeretet, Krisztus békéje és tanítása (Kol 3,14). Ennek az életnek a csíráját kapják a hívek a szentségekben, éppen ezért a feltámadás fiai, és ennek az életnek kell növekednie bennük a beteljesülésig, amikor látni fogjuk Krisztust dicsőségében.

Egy másik túlkapás, aminek a hatását még jobban érezzük, a reformáció idejére vezethető vissza. A trentói zsinat hatását az egyház szentségtanára még nem írták meg olyan alapossággal, mint Jungmann az arianizmus elleni küzdelem hatását az Oltáriszentség tiszteletére. A mai nagy érdeklődés a szentségek teológiája iránt, az új és mélyebb felfogások annak jele, hogy a trentói zsinat nem adott teljes képet a szentségekről. Ez nem is volt a szándéka, Egyszerűen felsorolta és elítélte a szentségekkel kapcsolatos tévedéseket a megigazulásról szóló fejezet után (DS 1601), anélkül, hogy egy bevezető és általánosan irányt mutató fejezetet csatolt volna eléje. Ezt a tévedések ellen szegezett szűkszavú tanítást és a néhány szentségről szóló kissé bővebb magyarázatot úgy kezelte a zsinat utáni teológia, mint az egyház teljes tanítását a szentségekről.

Az újítók nem vetették el a szentségeket teljesen. Elismerték, hogy főleg az újszövetségben világosan említett keresztség és úrvacsora a hit és kegyelem jele, de szerintük nem hatékony jel. Ezzel szemben a zsinat a szentségek hatékonyságát hangsúlyozta. Vagaggini szerint Szent Tamásnál, de méginkább a 16. század óta a szentségtanban a jel fogalma annyira hanyatlóban volt, hogy szinte teljesen eltűnt.'1 A második vatikáni zsinat újra középpontba helyezte a feltámadt Krisztust, és állandóan hangsúlyozta a jel fogalmát. Természetesen hatékony jelről van szó.

A „jel“ kifejezés a trentói zsinat után megmaradt a meghatározásban: „Az újszövetségi szentség: . . . természetfeletti javaknak Krisztus rendelte hatékony jele“.5 De az érdeklődés főleg a hatékonyságra és a kegyelemre irányult; utóbbi a hívek elgondolásában sokszor valami mennyiséget jelentett. Maga a meghatározás helyes és a hét szentségre pontosan alkalmazható. Fogyatékossága az, hogy csak az újszövetséget tartja szem előtt, és nem világos belőle, hogy a feltámadt Krisztus működik itt és most a szentségekben.

Egy újabb és ma általában elfogadott meghatározás szerint a szentség „Isten megváltói működésének kinyilvánítása (jele) a történelemben“ (azaz emberileg látható, fogható módon).6 Ez a meghatározás sokkal tágabb értelemben fogja föl a szentség fogalmát anélkül, hogy bármi módon is csökkentené

31