Szolgálat 20. (1973)
Tanulmányok - Csányi Dániel: „Az Emberfia azért jött, hogy szolgáljon“
tón el me folyamán újra és újra vakmerőén visszaélt ezzel az előjoggal és megkísértette Istene türelmét. Izraelt állandóan vonzotta a földi hatalom és dicsőség délibábja, — ez is ott fog táncolni Jézus szeme előtt a tömegek hízelgésében, szalmaláng lelkesedésében, a pozícióért vetélkedő tanítványok töb- bé-kevésbé palástolt unszolásában (vő. Mt 27,43-44; Mk 11,10; Lk 19,11; Jn 6,15; Csel 1,6, stb.j. Míg azonban a történeti Izrael engedett kísértéseinek, Jézus számára mindezek a kísértések az engedelmességben való tökéletesedés megannyi lépcsőfokának bizonyultak. A sátánnak adott utolsó felelet: „írva van: Uradat, Istenedet imádjad és csak neki szolgálj“, tökéletesen összefoglalja Jézus magatartásának lényegét és győzelmének titkát: ő az Úr Szolgája. + Ha Jézus sikerét a nyomában tolongó tömegek nagyságán mérnénk, akkor azt kellene mondanunk, hogy nyilvános működésének első szakaszában munkája igen eredményes volt (Mk 1,28.37.45; 2,2; 3,7, stb.j. Az elvetés, ellene való áskálodás még szórványos: csak rokonsága és az írástudók úsznak az ár ellen (Mk 2,6.16.24; 3,21.22-27, stb.j. Amikor földijei is elvetik (Mk 6,1-6), Jézus válasza mutatja, hogy ebben saját próféta-sorsa beteljesedését látja. Noha valamilyen formában már ekkor sejti a rá váró végzetet (vö. Mk 2,19j, feltűnő a különbség küldetésének ezen a ponton való megfogalmazása és a szenvedését közvetlenül megelőző megfogalmazás között. Most ezt mondja: „Menjünk máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az evangéliumot, hiszen azért jöttem ki“ (Mk 1,37). Később pedig: „Az Emberfia . . . azért jött . . . hogy szolgáljon és életét adja váltságul sokakért“ (Mt 20,28). A fordulópont (Mk 6,30-46; Mt 14,13-23; Lk 9,10-17) Döntő változást a kenyérszaporítást követő események hoznak magukkal.9 Márk és Máté verziójában a csoda leírását váratlanul ez a mondat követi: „Ezután azonnal kényszerítette a tanítványokat, hogy szálljanak a bárkába és keljenek át a túlsó partra, Betszaidába, addig ő hazaküldi a tömeget. Aztán búcsút vett tőlük és fölment a hegyre imádkozni.“ Hogy miért kellett a tanítványokat a bárkába „kényszeríteni“, azt János befejező mondata teszi világosabbá: „Mikor pedig az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus művelt, azt mondogatták: .Bizonyára ez az a Próféta, akinek el kell jönnie a világra!1 Jézus azonban észrevette, hogy körül akarják őt venni és erőszakkal királlyá kiáltani, újra visszament a hegyre, ő egyedül" (Jn 6,14-15). Ebben a tömegjelenetben megismétlődik a „világi messianizmus“ kísértése: „Minden hatalmat és dicsőséget neked adok ..." (Lk 4,6) Jézus ismét az Atya akaratát választja és az imádságba menekül. Tudja, hogy az Úr Szolgájának, aki „nem kiáltozik", akinek „senki sem hallja az utcán a hangját“, nincs keresnivalója a királyválasztó népsokaság mámoros tülekedésében. Ez a „vox populi“ nem lehet a „vox Dei“: az Atyaisten majd a hegytető némaságában fog Jézushoz szólni. 23
