Szolgálat 20. (1973)

Tanulmányok - Csányi Dániel: „Az Emberfia azért jött, hogy szolgáljon“

ugyanúgy, mint Jézus növekvő, kifáradó, szomjazó, elvérző emberi teste, ahhoz szükséges az a dimenzió, amelyben minden valódi akarás, választás és döntés létrejön: az emberi lét homályossága.

Ezt a Krisztus emberségét a maga teljességében igenlő krisztológiát a Zsidóknak írt levél tömören, pregnánsan tanítja.

Ugyanezt a krisztológiát találjuk meg azonban a szinoptikus evangéliumokban is, nem ugyan mint tételesen megfogalmazott tanítást, hanem mint megannyi pillanatképet Jézus életéből.

Ez a krisztO'lógia „közvetett krisztológia"3: Jézus missziója elsősorban az, hogy az Atyát nyilatkoztassa ki (Mt 11,27). Azt, hogy ő maga az Atyaisten Fia, nem annyira szavaiból, mint halálig való engedelmességéből ismerik fel tanítványai (és a római százados [!], vö. Mk 15,39).

Ez a tökéletesítő és halálig tökéletesedő engedelmesség, az „Istenhez hűséges főpap“ engedelmessége nem csupán egyetlen döntő pillanatban való elfogadása az Atya akaratának, hanem egy egész élet következetes hűsége az Atya fokozatosan megvilágosuló akaratához. Azért nem színjátszás, hanem valódi ez az engedelmesség, mert Jézus kora ifjúságától küzd, keresi hivatásának irányvonalait. Egyrészt lelke mélyén él a meggyőződés, hogy egyedülállóan „egy“ az Atyával, s hogy az Atya akaratát kell hogy közvetítse embertársai felé. Másrészt azonban hogy ez az egység hogyan fejezendő ki emberi fogalmakban, és hogy az Atya akaratának kinyilatkoztatása milyen életutat fog kiszabni számára, s milyen áldozatot követel meg tőle, azt csak lépésről- lépésre „tanulja meg“, fedezi fel, amint „gyarapodik bölcsességben, korban, s Isten és emberek előtti kedvességben“ (Lk 2,52). Ez a „gyarapodás bölcsességben“ abban áll, hogy figyeli a körülötte zajló életet, a szociális, politikai és vallásos áramlatokat mint küldetésének színterét, és felméri mindezt az Isten kinyilatkoztatott üdvösség-tervének, a Szentírásnak a fényében, az Atyával való állandó imádságos dialógusban.

Az Ószövetség tanításából és képeiből egyre világosabban emelkedik ki Jézus előtt az „Úr Szolgájának“ (héberül ’Ebed Jahveh) alakja,4 mint az az ideál, amellyel legjobban tudja azonosítani saját hivatás-élményét.

Hogyan írja le Izaiás könyve ezt a személyt?

Szolgáját az Úr bensőséges és személyes viszonyba vonja önmagával a kezdet kezdetétől fogva (49,1). Isten lelke árad ki rá, hogy hivatását hűségesen betöltse (42,1), s „az Úr akarata az ő keze által teljesüljön" (53,10). Ez a küldetés abban áll, hogy összegyűjtse és új életre keltse Izrael szétszórt fiait (49,5), hogy üdvösséget hozzon a világ népeinek (42,3; 49,6), s hogy így művében megdicsőítse Istent (49,3). Küldetését a Szolga igaz tanítványként tölti be (50,4-5). Embertársaival békeszerető és türelmes (50,5; 42,2-3), az Isten akaratából ráhalmozott megpróbáltatásoknak pedig ellenszegülés és zokszó nélkül veti magát alá (53,6), mert az a hit erősíti, hogy ereje Istenben van, aki nem hagyja Szolgáját megszégyenülni (49,4-5; 50,7-8). Ebben a tudatban engedelmes marad mindhalálig (53,7), akkor is, amikor szenvedése értelme felől kétely gyötri (49,4). Halála azonban engesztelő áldozatnak bizonyul mindnyájunk bűneiért, s „nemzedékek hosszú sora" számára biztosít életet. Tántoríthatatlan hűsége jutalmaként végül Isten titokzatos módon megdicsőíti (53,10-12).

20