Szolgálat 20. (1973)

Tanulmányok - Jacques Loew: Ember az emberek között

várják, hogy felfogadják őket; a háziasszonyt, ahogy keresi az elveszett pénzdarabot, ahogy veszi a kovászt és három mérő liszt közé keveri, míg az egész átkovászosodik (szinte azt mondaná az ember: még a konyhai recepteket is ismeri!); a legénybúcsút a menyegző előtt; az alkalmatlan barátot, aki éjjel zörget barátja ajtaján . . . Mindez csupa élet, duzzadóan emberi.

Beszél a fiatal anyáról, aki éppen világrahozta gyermekét: az az ember benyomása, hogy a Názáreti Jézus igazán látta a fiatalasszony mosolyát, aki „már nem is emlékezik gyötrelmére, mert örül, hogy ember született a világra“ (Jn 16,21). Máig egy férfi jut erről az eszembe a brazíliai Osasko városnak abból a negyedéből, ahol laktunk; az illető egy analfabéta-tanfolyamon vett részt. Ez a harmincötéves Sebestyén nem volt valami tehetséges. Látom magam előtt, amint ott áll a táblánál és egy egyszerű négybetűs szóra mered: „vila“, városnegyed. Ráncokba vonta homlokát, megfeszülve, ugrásra készen állt ott, mint a rekorddöntésre készülődő olimpiai futó, hogy megpróbálja kibetűzni ezt a négy betűt, ezt a két szótagot! És hirtelen, életében először, sikerült neki az olvasás: alig észrevehető suttogással ejtette ki ez az erőteljes, nagydarab ember a szót: „vila“, azt hihettük volna, hogy egy gyerek beszél! Nyomban elernyedt az arca, leírhatatlan mosoly jelent meg rajta, és ebben a percben én is láttam az örömnek ezt a mosolyát, amelyről Jézus beszél, mert ember született a világra! Sebestyén azzal lett emberré, hogy most először birkózott meg ennek a négybetűs, kétszótagos szónak az elolvasásával.

Jézus meglátta az ilyesmit, sokkal jobban, mint mi. És ha hasonlatokban szól, olyankor csakugyan a környezetében tudomásul vett, látott tényekből indul ki. Nekünk is újból meg kell találnunk Jézusnak ezt a mindent alapjaiban látó spontaneitását.

Lelke nyitott a csodálkozásnak is. A csodálat tudvalevőleg az első lépés az imádás felé. A természet beszél hozzá: a liliomok a mezőn, a kökörcsinek, a fű, a rügytől duzzadó ágak. Az az ember benyomása, hogy sohasem szertelen, de mindig vidám. Nem hasonlít egyes emberekhez — nagy szentek is akadnak közöttük —, akik mindig feszült, szinte görcsös benyomást tesznek.

És ugyanakkor milyen mélyreható a tekintete! A legrendkívülibb dolgokat, a legerőteljesebb gondolatokat olyan meghitt képbe tudja foglalni, hogy még csak el sem bámulunk rajta, pedig igazán megvolna rá az ok! Éppen kiválasztotta a tizenkét tanítványt. Mindjárt megjövendöli nekik, hogy üldözést fognak szenvedni: „Óvakodjatok az emberektől . . . Halálra adja testvér a testvért, és apa a gyermeket ... Ne féljetek ... Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, hiszen a lelket nem tudják megölni. Inkább féljetek attól, aki a lelket is, a testet is el tudja pusztítani a gehennában“ (Mt 10,17.21.28-30). Valóban kemény beszéd, halálosan komoly helyzet. És milyen képet választ Jézus? „Nemde két verebet adnak egy fillérért?" A tanítványoknak szóló intelmét és vigasztalását egy meghitt, végtelenül egyszerű hasonlattal teszi szemléletessé: „És egy sem esik le a földre Atyátok tudta nélkül. Nektek pedig fejetek hajszálai is mind meg vannak számlálva.“

15