Szolgálat 20. (1973)

Tanulmányok - Szabó Ferenc: Jézus Krisztus, az Istenember

mai „keresztény“ teológus is annyira túlzásba viszi Jézus emberségének hangoztatását, hogy tagadja istenségét. Ez a mai „horizontalizmus“ kiüresíti a kereszténységet. Azt mondják, hogy az isteni teljesen az emberibe költözött át, most már nincs szükség istenire, „természetfelettire“. Merleau-Ponty világosan kifejezi ezt az álláspontot: Ha a végsőkig hűségesek maradunk Jézus emberségéhez, — tehát halandóságát is elfogadjuk —, csak az antropológia marad számunkra és le kell mondanunk mindenfajta „Isten-tanról“.

Ezzel szemben mi hisszük azt, hogy amikor Jézusban az Ige testté lett, nem veszítette el istenségét, csak felvette azt, amit addig nem birtokolt, az emberi állapotot. Ezt az egyházatyák lépten-nyomon hangoztatják a kezdődő eretnekségekkel szemben. Jézust az Atya feltámasztotta és magához emelte a dicsőségbe, hogy most már megdicsőült emberségével is a mindenség Ura legyen. A kalkedoni zsinat (451-ben) így fogalmazta meg a dogmát: Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember; egylényegű az Atyával és egy- lényegű velünk emberekkel. A századok során az Egyház elmélyítette ezt a kimeríthetetlen titkot. Az újabb időkben — egy bizonyos burkolt dokétizmus- sal szemben — hangsúlyozzuk Jézus valódi emberségét. De vigyáznunk kell arra, nehogy megcsonkítsuk a dogmát. A Hittani Kongregáció 1972.február 21-én közzétett nyilatkozata felhívta a figyelmet bizonyos veszélyes elhajlásokra. A„kalkedoni modell“ nem határkő ugyan, de mindig is határozott kiindulópont és norma marad Jézus Krisztus istenemberi mivoltának értelmezésében. Felhasználva a múlt századok krisztológiai meglátásait, el kell mélyítenünk és a mai embernek újra kell fogalmaznunk a Jézus Krisztusról szóló szentírási tanítást.

De a kereszténység elsősorban nem tan, hanem valóság, nem elmélet, hanem élet Jézus Krisztusban. Az első keresztények mindenekelőtt öntudatára ébredtek annak, hogy Jézus Krisztus él, velük van, bennük él Lelke által. Erre a megélt valóságra reflektálva fejlesztették ki „krisztológiájukat“, amelynek kezdeti mozzanatait megjelöltük. Az Újszövetség fejlettebb krisztológiáját és az első századok vitáit itt nem tárgyaltuk. De az ősegyház hitének, illetve még előbb a tanítványok hitének kibontakozása példa mai hitünk számára is. VI. Pál mondotta 1964.márc. 14-én: „Jézus nekünk is pontosan ugyanazt a kérdést teszi fel, amelyet annakidején az apostoloknak: És ti kinek tartjátok az Emberfiát? Én is ugyanezt a kérdést teszem fel nektek. Az Evangélium sürgető hívását érzitek-e lelketekben? És ti mit mondotok Jézusról? Kicsoda Ö és milyen a természete? Az ember önkéntelenül a katekizmusra gondol és emlékezik a válaszra: Jézus az emberré lett Isten Fia.‘ De tudjuk-e igazában, mit jelentenek e szavak? Továbbá, ha Jézus a megtestesült Isten, ami a csodák csodája, kicsoda számunkra? Milyen viszony van közötte és közöttem? Valóban foglalkoznom kell vele? Valóban találkozom vele életuta- mon? Sorsom valóban az övéhez van kapcsolva? . . . Kicsoda az Úr? Ki ez a Jézus, akit évszázadok óta hirdetünk, mivel meg vagyunk győződve arról, hogy életünknél is fontosabb, hogy őt hirdessük a lelkeknek? Kicsoda Jézus?”

13